Augusten Burroughs: Kiszáradva - Dry

dry.jpg

Vannak olyan könyvek függőségekről, mentális betegségekről/zavarokról és ezek csodálatos legyőzéséről, amiket elhiszek, és vannak olyanok, amiket nem. (Érdekes módon azok jutnak könnyebben eszembe, amiket nem hiszek el, mert azokon mindig rettenetesen felbosszantom magam – nagyon dühít, amikor mesés-giccses gyógyulástörténetekkel etetnek.)

Na, Augusten Burroughs-nak elhiszem, amit ebben a könyvben ír. Ami amúgy szintén érdekes, mivel a szerző a reklámszakmában dolgozott, vagyis abban az időszakban, amiről ez a memoár szól, abból élt, hogy vonzóvá és eladhatóvá tette a legócskább dolgokat is. S azt mondja, azért volt olyan jó ebben a munkában, mert az életére is régóta a reklámszakma alapszabályait alkalmazta, és nagyon tudott embereket hülyíteni és hitegetni. Szóval – Burroughs magát is el tudja adni, és ez látszik a könyvén is. Jól megírt, hatásos, izgalmas, fordulatos, néha elképesztően humoros, néha teljesen szívszaggató. És persze lehet, hogy csupa reklám és kamu az egész, és biztosan vannak a könyvben olyan részletek, amelyek csak arra szolgálnak, hogy a termék eladhatóbb legyen, de lelkileg/érzelmileg teljesen hitelesnek érzem a könyvet (szemben mondjuk James Frey Millió apró darabban c., szintén önéletrajzi [jellegű] leszokástörténetével, ami szerintem egy mese.)

A memoár a szerző húszas éveiről szól, amikor egy reklámügynökségnél dolgozott. Burroughs roppant kreatív és sikeres volt, díjakat nyert és jól keresett, de közben egyre többet ivott, és végül kénytelen volt bevonulni egy rehabilitációs központba, különben kirúgták volna a munkahelyéről. A 30 napos kezelés alatt Burroughs végigmegy az ilyenkor szokásos összes lépésen: először tagadja, hogy baja van, s azzal áltat mindenkit (magát is beleértve), hogy mindenkivel előfordul, hogy néha kicsit többet iszik a kelleténél; majd elismeri, hogy tényleg alkoholista (kisebbfajta megvilágosodást él át, amikor fel kell vázolnia, hogy pontosan mennyit és milyen gyakran iszik – mint mondja, korábban sosem számszerűsítette az alkoholfogyasztását); és végül már egészen élvezetesnek tartja, hogy józanul telnek a napjai, de közben fél attól, hogy mi lesz vele, ha vége a kezelésnek és újra a régi környezetében találja magát – nem igazán tudja elképzelni, mit fog kezdeni az idejével, ha nem ihat.

Úgy tűnik, hogy a terápia hatásos, és Burroughs utána is sokáig józan marad, de közben mindenféle történik a „való életében”, olyan dolgok, amiket korábban mindig úgy kezelt volna, hogy nekiáll inni, és nem azzal ér véget a „történet”, hogy hősünk most már egész életében a józanság mintapéldánya lesz. Lehet persze, hogy azóta már az lett, ezt nem tudom. De igen nagyra becsülöm a szerzőt, amiért nem áll meg ott, hogy: „kijöttem a rehabról, tiszta vagyok, mostantól magától értetődő módon minden szép és jó lesz”, hanem nagyon sokat ír arról is, hogy mi van utána, és hogy milyen érzés (és hogy lehet-e) józannak maradni.

Amúgy eléggé szörnyű ez a könyv, már ami a tartalmát illeti, de Burroughs szerencsére még akkor sem veszti el a humorérzékét, amikor igen drámai és megrázó dolgokról ír. (És nagyon jó humora van: könnyed, szarkasztikus, lazán önfikázó; leginkább David Sedaris humorára emlékeztet.)

És hogy én is „rehabos” módon fogalmazzak (a módszer szerint én-üzenetekkel kell kommunikálni, vagyis nem okoskodni kell, vagy ítélkezni, vagy tanácsokat adni, hanem azt kell elmondani, hogy valami mit jelent nekem és milyen érzést kelt bennem, s arról kell beszélni, hogy én tudok-e valahogy viszonyulni valamihez): igen sok mindenhez tudok viszonyulni abból, amit Burroughs leír, és elég sok érzését és félelmét ismerem és/vagy át tudom érezni.

Egyébként szerintem ez nem egy önsegítő/elrettentő/leszoktató könyv, és nem úgy adnám oda valakinek, hogy: „olvasd el ezt, és rögtön abbahagyod a piálást/drogozást/akármit”. Ez a könyv Burroughs-ról szól, az ő története, ami valamennyire nyilván fikcionalizálva van (ami engem egyáltalán nem zavar), de a lényegét tekintve valóságos.