Jennifer Egan: Ask Me If I Care
Ezt a történetet kb. egy évvel ezelőtt, a Visit from the Goon Squad c., novellákból felépülő szuperjó regény egyik fejezeteként olvastam először, de az Ask Me If I Care korábban különálló novellaként is megjelent a New Yorkerben. Most elolvastam így, külön is, ezért most önálló novellaként tekintek rá, és ebben a posztban nem foglalkozom azzal, hogy milyen szerepe van ennek a történetnek a regényben, vagy hogy a novella egyes szereplői mit csinálnak később az életükben (ami persze némelyikükről kiderül a regényben).
A novella az 1970-es évek legvégén játszódik, San Franciscóban, a főszereplői pedig a középsulis éveik vége felé közeledő punk-rocker fiatalok, fiúk és lányok. A társaság tagjai egy folyton változó nevű zenekarban játszanak, dühös dalokat írnak és bíznak benne, hogy előbb-utóbb felfedezik majd őket. A zenélés mellett mindannyian szerelmesek is valakibe a társaságból – aki természetesen a banda egy másik tagjába vagy pedig egy „kívülállóba” szerelmes. A narrátor, Rhea ugyan a társaság tagja, de kívülálló ő is, egyrészt mert ő van a lánc végén (Rhea csak vár valakire, hátha megkaphatja, őrá viszont nem vár senki), másrészt meg mert nagyon szeplős, s – mint mondja – egy igazi punk-rocker sosem lehet szeplős. Ebből a meglátásból következik az, hogy Rhea a saját véleménye szerint biztosan kamu, de abban sem egészen biztos, hogy a barátai vajon igaziak-e. És abban sem, hogy ki dönti azt el (és hogyan), hogy mi a kamu és mi nem az.
A történet amúgy nem igazán lényeges, a novellában inkább a szereplők közti kapcsolatok fontosak, az olyasféle kérdések, mint amilyen a fent említett „mi a kamu?”-dilemma, meg az egész írás hangulata. Ami a szereplőket illeti: kiderül, hogy nemcsak Rhea, de valamilyen módon a társaság minden tagja kívülálló, és egyedül van akkor is, amikor a többiekkel van. A magányát és a félelmeit mindenki a maga módján próbálja leküzdeni: Rhea barátnője, Jocelyn felszed magának egy dörzsölt, sima modorú fazont, aki a zeneiparban tevékenykedik (pontosabban: inkább Jocelyn hagyja magát felszedni); a banda harmadik lánytagja, Alice közönyösnek mutatja magát és megpróbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, hogy Rhea és Jocelyn röhögnek rajta (az ő szájából hangzik el a novella címét adó ál-cinikus mondat is); a zenekar rettentő karizmatikus gitárosa, Scotty – aki amúgy Jocelynt szereti – jobb híján összejön Alice-szel; meg még folytathatnám.
Ami meg a novella hangulatát illeti, nem véletlenül említettem, hogy mikor és hol játszódik a történet: a 70-es évek végi kaliforniai punk-rock zene érzése (már ahogy én ezt az érzést elképzelem) teljesen áthatja a szöveget – van itt erőszak, düh, nyers erő és fura sóvárgások, és mindez kereszteződik a „hagyományos” kamaszérzelmekkel, -félelmekkel, -vágyakkal, -aggodalmakkal. Jennifer Egan amúgy egyszerre erősen-és-finoman és gyakran torokszorító (de még véletlenül sem érzelgős) módon ír érzelmekről és vágyódásokról, és nagyon szép képeket használ. Az egyik legszebb jelenet a novellában például az, amikor a narrátor a zenekar első komolyabb fellépése után egy harminc-valahányadik emeleti San Franciscó-i lakás erkélyéről figyeli az éjszakai várost, egyedül, miközben odabent a banda összes tagja épp összejön valakivel, vagy pedig épp ráébred, hogy sosem fog összejönni azzal, akivel szeretett volna.
Az ilyesféle képekből Jennifer Egan szerencsére nem csinál semmi giccseset (pedig nem lenne nehéz), és a novella végén sem áll elő valami olcsó „megoldással”, egyszerűen otthagyja a szereplőit abban a pillanatban, amikor már majdnem felnőttek, de még nem egészen, s minden csupa kétség és várakozás. (Jennifer Egan valahogy mindig tudja, mikor kell befejezni egy novellát, és többnyire azt is, hogy hogyan – én meg nagyon csodálom őt ezért.)
(A novella elolvasható itt. Legalábbis egyelőre itt van, de lehet, hogy később majd archiválják.)
A novella az 1970-es évek legvégén játszódik, San Franciscóban, a főszereplői pedig a középsulis éveik vége felé közeledő punk-rocker fiatalok, fiúk és lányok. A társaság tagjai egy folyton változó nevű zenekarban játszanak, dühös dalokat írnak és bíznak benne, hogy előbb-utóbb felfedezik majd őket. A zenélés mellett mindannyian szerelmesek is valakibe a társaságból – aki természetesen a banda egy másik tagjába vagy pedig egy „kívülállóba” szerelmes. A narrátor, Rhea ugyan a társaság tagja, de kívülálló ő is, egyrészt mert ő van a lánc végén (Rhea csak vár valakire, hátha megkaphatja, őrá viszont nem vár senki), másrészt meg mert nagyon szeplős, s – mint mondja – egy igazi punk-rocker sosem lehet szeplős. Ebből a meglátásból következik az, hogy Rhea a saját véleménye szerint biztosan kamu, de abban sem egészen biztos, hogy a barátai vajon igaziak-e. És abban sem, hogy ki dönti azt el (és hogyan), hogy mi a kamu és mi nem az.
A történet amúgy nem igazán lényeges, a novellában inkább a szereplők közti kapcsolatok fontosak, az olyasféle kérdések, mint amilyen a fent említett „mi a kamu?”-dilemma, meg az egész írás hangulata. Ami a szereplőket illeti: kiderül, hogy nemcsak Rhea, de valamilyen módon a társaság minden tagja kívülálló, és egyedül van akkor is, amikor a többiekkel van. A magányát és a félelmeit mindenki a maga módján próbálja leküzdeni: Rhea barátnője, Jocelyn felszed magának egy dörzsölt, sima modorú fazont, aki a zeneiparban tevékenykedik (pontosabban: inkább Jocelyn hagyja magát felszedni); a banda harmadik lánytagja, Alice közönyösnek mutatja magát és megpróbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, hogy Rhea és Jocelyn röhögnek rajta (az ő szájából hangzik el a novella címét adó ál-cinikus mondat is); a zenekar rettentő karizmatikus gitárosa, Scotty – aki amúgy Jocelynt szereti – jobb híján összejön Alice-szel; meg még folytathatnám.
Ami meg a novella hangulatát illeti, nem véletlenül említettem, hogy mikor és hol játszódik a történet: a 70-es évek végi kaliforniai punk-rock zene érzése (már ahogy én ezt az érzést elképzelem) teljesen áthatja a szöveget – van itt erőszak, düh, nyers erő és fura sóvárgások, és mindez kereszteződik a „hagyományos” kamaszérzelmekkel, -félelmekkel, -vágyakkal, -aggodalmakkal. Jennifer Egan amúgy egyszerre erősen-és-finoman és gyakran torokszorító (de még véletlenül sem érzelgős) módon ír érzelmekről és vágyódásokról, és nagyon szép képeket használ. Az egyik legszebb jelenet a novellában például az, amikor a narrátor a zenekar első komolyabb fellépése után egy harminc-valahányadik emeleti San Franciscó-i lakás erkélyéről figyeli az éjszakai várost, egyedül, miközben odabent a banda összes tagja épp összejön valakivel, vagy pedig épp ráébred, hogy sosem fog összejönni azzal, akivel szeretett volna.
Az ilyesféle képekből Jennifer Egan szerencsére nem csinál semmi giccseset (pedig nem lenne nehéz), és a novella végén sem áll elő valami olcsó „megoldással”, egyszerűen otthagyja a szereplőit abban a pillanatban, amikor már majdnem felnőttek, de még nem egészen, s minden csupa kétség és várakozás. (Jennifer Egan valahogy mindig tudja, mikor kell befejezni egy novellát, és többnyire azt is, hogy hogyan – én meg nagyon csodálom őt ezért.)
(A novella elolvasható itt. Legalábbis egyelőre itt van, de lehet, hogy később majd archiválják.)
