(Ez a poszt elvileg az Amerikai istenekről szól, de aztán a könyvről elég keveset mondok benne.)

Jóformán semmire nem emlékeztem már ebből a könyvből, csak arra, hogy tetszett, amikor kb. hat évvel ezelőtt először olvastam. Arra sem emlékeztem, hogy ebben a regényben milyen fontosak az álmok, viszont így utólag kissé hátborzongató, hogy most épp azért olvastam újra a könyvet, mert valamelyik éjjel a főszereplővel, Árnyékkal álmodtam. Nem volt persze ráírva a neve, de az ilyesmit lehet tudni az álmokban, úgyhogy másnap elő is vettem a könyvet és elkezdtem újraolvasni. (Ha el szeretném oszlatni a misztikus hangulatot, hozzátehetném, hogy végül is nincs abban semmi különös, hogy álmodtam a könyvről – épp elég időt töltök a net előtt, a net pedig mostanában épp eléggé tele van az új kiadás megjelenésével kapcsolatos cikkekkel meg blogposztokkal, szóval nem mondhatom, hogy az utóbbi hetekben nem került óhatatlanul is sokszor a szemem elé ez a regény és nem volt alkalma belefolyni a gondolataimba és az álmaimba. De most kivételesen nem szeretném eloszlatni a misztikus hangulatot, ezért az előző mondatot nem teszem hozzá.)

A történetről nem írok (olvashattok róla például itt), amit írni akarok, az csupán néhány kaotikus gondolatmenet arról, hogy mi jó van ebben a könyvben általában, és főleg hogy mi jó van ebben konkrétan nekem.

Azt szerintem a blog minden rendszeres olvasója tudja, hogy nemigen érdekel a fantasy, nem érdekelnek a képzeletbeli, misztikus vagy rejtélyes teremtmények a könyvekben. Talán két-három sci-fit elolvasok évente, de azt leszámítva főleg olyan könyveket olvasok, amik ezen a földön játszódnak és emberekről szólnak – számomra ez a világ épp elég sokrétű és bonyolult ahhoz, hogy az ebben játszódó könyvek mindenféle érdeklődésemet képesek legyenek kielégíteni, és a furalények meg furahelyszínek túlságosan megnehezítik számomra azt, hogy arra figyeljek, ami igazából még a legelvetemültebben posztmodern, legabszurdabb vagy leginkább „valóságtalan” könyvekben is a legjobban érdekel: az emberekre.

Tehát az Amerikai istenek elméletileg nem nekem való könyv, végül is tele van olyan dolgokkal, amik engem nemhogy nem hoznak lázba, hanem inkább elrettentenek („képzeletbeli” teremtmények, furcsa helyszínek stb.). És mégis szeretem ezt a könyvet, mert minden mágia meg misztikum meg nem evilági részlet mellett ez egy borzasztóan emberi és valóságos könyv – olyan, amiben az emberek és a nem-emberek is emberiek és amiben minden szereplőt meg tudok érteni. És azért is szeretem, mert olyan elementáris erővel hat rám, amire kevés könyv képes.

Nem vagyok valami fásult olvasó, nem hiszem, hogy már mindent láttam és ezért nem hathat már rám semmi, de valahogy úgy van, hogy nagyon sok könyv, amit olvasok, inkább az agyamra hat, és vannak néha olyanok is, amiket meg csak azért olvasok, mert úgy gondolom, alkalmasak arra, hogy a felesleges időt kitöltsem velük, de nem nagyon hatnak bennem semmire. Viszont a legemlékezetesebbek azok a könyvek, amik fizikai hatást váltanak ki belőlem – amiktől sírnom kell, vagy nevetnem, vagy majdnem hánynom, vagy amiktől összeszorul a gyomrom és amiktől a lábujjaimmal az erkélykorlátot szorítom. Nem sok ilyen könyv van. Az utóbbi kb. egy évből hirtelen három olyan könyv jut eszembe (a House of Leaves, a Visit from the Goon Squad és A véradó), ami az elejétől a végéig képes volt folyamatos fizikai reakciókat kiváltani belőlem (rövidebb időkre sok könyvnek sikerül, de egyfolytában csak ezeknek).

És az Amerikai istenek is ilyen könyv – most legalábbis ilyen volt. A korábbi olvasás idején nem volt efféle hatása, most viszont végig, és azt én nem tudom nem csodálni, ha valaki ennyire hatásosan tud írni. Mert igazából öröktől fogva lenyűgöz az a gondolat (a tapasztalat pedig még inkább), hogy vannak mindenféle önkényes jelek egy papíron, és azok képesek hatást kelteni. Nemcsak olyat, hogy gondolatokat ébresztenek meg kitöltik a ráérős időt, hanem fizikai hatást. Nem tudom, hogy lehetnek könyvek képesek ilyesmire. Nem tudom, hogy kell így írni. De Gaiman tudja. És az sem zavar, hogy időnként meglátom, hogy hol van ez a történet összerakva és tudom, hogy épp mivel hatnak rám (mert ha úgy akarom nézni [de nem akarom], akkor elég nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon összerakott, néha szégyentelenül hatásvadász könyv). Az egész hatás akkor is rejtély marad, és ez pont jó így.

Egyébként ez a legamerikaibb regény, amit nem amerikai szerzőtől eddig olvastam. Természetesen engem már az olyasféle ős-amerikai képzetek és toposzok és tipikus amerikai fabulák is lenyűgöznek, mint a végtelen hosszú, ezer mérföldeken átívelő utazások gondolata; vagy a tipikus közép-nyugati kisvárosok megszokott ábrázolásai – és a regényben ezekből is van bőven. De Gaimannek nemcsak a felszínt sikerült elkapnia, hanem a dolgok mögött lévő Amerikát is (amit én természetesen szintén csak könyves és filmes fikciókból ismerek – de ahogy Gaiman leírja Amerikát, az nekem épp eléggé igazinak tűnik).

Lehet, hogy ezért is tud ennyire tetszeni ez a könyv – mert a valóság meg a mögötte lévő másik fajta, másképp érzékelt valóságok nagyon érdekelnek, és végül is mindegy, hogy az „igazi” mögötti valóságban istenek vannak vagy másféle fikciók, engem ez mindenképpen érdekel. És ha ilyen jól van megírva, akkor meg főleg.