Will Self: Dorian
Nemrég említettem, hogy annyira felkeltette a figyelmemet ennek a könyvnek a borítója (Vidák Zsolt műve), hogy szinte nyomban meg is vettem a könyvet, mert arra gondoltam, hogy egy könyv, aminek ilyen szuper borítója van, biztosan nem lehet rossz. Nagyon kíváncsi voltam, mi van a borító mögött, viszont nem akartam készületlenül belevágni a könyvbe, úgyhogy előbb újraolvastam a Dorian alapjául szolgáló regényt, a Dorian Gray arcképét. Utána még gyorsan elolvastam egy másik könyvet is, mert nem akartam egymás után kétszer elolvasni „ugyanazt” a történetet, de aztán belekezdtem a Dorianbe, és kiderült, hogy ez tényleg nem rossz könyv. Spoileres és vulgáris bejegyzés következik.
Will Self könyve a saját meghatározása szerint „szövegmás” (az eredetiben „imitation”), s ebből a meghatározásból én naivan arra következtettem, hogy a szerző bizonyára annyit csinált, hogy Dorian Gray történetét az 1880-as évekből áthelyezte az 1980-as évekbe, és elképzelte, hogy miféle regény lett volna a Dorian Gray arcképe, ha száz évvel később íródik.
Self ezt meg is tette, és a Dorian főszereplői és a könyvben zajló események természetesen megfeleltethetők az eredeti regény főszereplőinek és eseményeinek. Ám az 1880-as évek dekadenciája egészen másképp nézett ki, mint az 1980-as éveké. Míg Oscar Wilde főhősének életében az jelenti a züllést, hogy jobb sorsra hivatott színésznőket és ártatlan falusi leányzókat ront meg, egzotikus, haszontalan tárgyakat gyűjt, naphosszat szellemeskedik és ellentmondásos nézeteket hangoztat, illetve ópiumbarlangokat látogat, addig Will Self Dorianje homoszexuális és drogos férfi, akinek a romlottsága leginkább abban nyilvánul meg, hogy összevissza szexel és előszeretettel fertőz meg másokat a HIV-vírussal, s míg a körülötte élők egymás után válnak az AIDS áldozatává, ő rejtélyes módon továbbra is fiatal és egészséges marad.
Meglehet, olcsó poén Dorianből és az összes többi főszereplőből drogos buzit csinálni, de szerintem ezzel a megoldással Will Self eléri, hogy a mai olvasó nagyjából ugyanazt érezze a Dorian olvasása közben, amit a Dorian Gray arcképének 19. századi olvasói érezhettek. Hiszen mint tudjuk, a Dorian Gray arcképe a maga korában merésznek, botrányosnak, erkölcstelennek (stb.) számított, na de felkapnánk-e ma a fejünket, ha azt olvasnánk egy regényben, hogy egy gazdag ficsúr színésznőcskéket csábít el meg keleti cuccokat gyűjt? Nem hinném. Viszont arra feltehetően felfigyelünk, ha azt olvassuk, hogy hogyan drogozza szét magát pár ember, vagy hogy pontosan mi is történik, amikor pár meleg férfi „körbehőmérőzi” egymást.
Úgyhogy ami a Dorian Gray arcképének modernizálását illeti, Will Self szerintem mindenképpen sikerrel járt. Viszont a Dorian szerencsére nemcsak az eredeti könyv modernizálásából (imitálásából) áll: Self azt is megmutatja, ami a Dorian Gray arcképéből kimaradt. Ha olvastátok Wilde regényét, bizonyára emlékeztek rá, hogy Dorian züllésének és erkölcsi lesüllyedésének részleteiről nem sokat tudunk meg. Ennek az útnak csak az első és az utolsó lépését látjuk, a kettő közti kb. tíz évet pedig Wilde lazán lefedi egy hosszú (és sokak szerint unalmas) fejezettel, amelyben arról olvashatunk, hogy Dorian bizony a romlás útjára lépett, mindenhol a szépséget hajkurászta, csak a kedvteléseinek élt, és képes volt még arra a mélységesen dekadens cselekedetre is, hogy a kedvenc könyvét megrendelje kilenc példányban, és mindegyik példányt más színű kötésbe köttesse, csak hogy mindig a hangulatának megfelelő színű kötetet olvashassa.
Wilde-dal ellentétben viszont Self nem hallgat el szemérmesen, amikor Dorian „vad éveinek” leírására kerül a sor: számos (talán túl sok) részletet olvashatunk arról, hogy egész pontosan miket is művelt a kis Dorian, amivel kiérdemelte a „romlott” jelzőt. A regény néhány pontján azt gondoltam, elég lett volna kevesebb drogozós és anális szexelős jelenet is Dorian meg a többiek híres dekadenciájának érzékeltetésére, de valahányszor már majdnem úgy éreztem, hogy Self túl messzire megy és elkezd öncélúan dagonyázni a mocsokban, mindig történt valami vicces vagy furcsa dolog, aminek hatására megváltozott a véleményem.
A Dorian ugyanis alapvetően igencsak szórakoztató és ironikus regény. Először is, Self igen hatásosan figurázza ki mind Oscar Wilde művészetről alkotott nézeteit, mind az eredeti regény egyes szereplőinek furcsaságait. Emellett Self értelmezi is az eredeti mű szereplőinek viselkedését és az eseményeket, továbbá gyakran rettentően vicces, száraz megjegyzéseket tesz az egyes szereplők szokásaira (a folyton franciául szövegelő Henry Wottonról pl. megjegyzi, hogy sohasem használt angol szót valamire, ha a francia is megfelelt – meglehet, ez apróság, de Lord Henry jellemét, kényszeres eredetieskedését, valamint az eredeti szöveg kétségtelen modorosságát figyelembe véve szerintem ez nagyon is vicces kommentár), illetve parodizálja és eltúlozza Wilde regényének előkelőséget sugalló leírásait (a Dorian egyik szereplője pl. egy ízben fehér húsú porhalat filézget egy kobaltkék kínai mintás porcelántányéron).
Aztán az epilógus még inkább érdekessé teszi a könyvet: ekkor ugyanis kiderül, hogy ki volt a történet narrátora, és Dorian romlottságának kérdése is egészen új megvilágításba kerül, úgyhogy még ha az egész könyvet utáltam volna, az epilógus cselessége miatt akkor is biztos megszerettem volna.
Egyébként gondolkodtam azon, hogy kinek (és milyen előtanulmányok után) ajánlanám ezt a könyvet. A Dorian élvezetéhez nem árt ismerni a Dorian Gray arcképét – és nemcsak a történetet, hanem Wilde stílusát, a szóhasználatát és filozófiai-esztétikai nézeteit is, amelyeket a regényben megjelenít. Ugyanakkor a Dorian élvezetéhez nem jó túlságosan szeretni a Dorian Gray arcképét, mert dühítő lehet ennyire aljasnak és ocsmánynak látni az eredeti regény mai szemmel nézve egészen ártatlan és bájos főhőseit. (Én például soha nem olvasnám el a tavaly megjelent Rozshegyező c. regényt, mert nagyon szeretem a Zabhegyezőt, és egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, hogy a Rozshegyező szerzője mit művelt vele – sőt, olvasatlanul is majdhogynem utálom azt a könyvet, és pofátlan élősködőnek tartom a íróját, anélkül hogy bármit is tudnék róla.) De mivel a Dorian Gray arcképét én inkább csak az agyammal szeretem, a Dorian igen élvezetes olvasmány volt számomra.
