Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
Sok dicséretet olvastam már a szerzőről, és régóta terveztem, hogy végre el is olvasok valamit tőle. Az Apró Dolgok Istene után pedig épp valami könnyedebb, szívmelengetőbb olvasmányra vágytam, úgyhogy ez a regény jó választásnak tűnt, csak sajnos kiderült, hogy az Együtt lehetnénk olyannyira könnyed, hogy semmiféle gondolkodást nem kíván meg az olvasótól, és olyannyira szívmelengető, hogy az már giccses. Pedig tényleg azt gondoltam, hogy Gavaldának van esélye nálam, és pont azért választottam elsőnek ezt a regényét, mert a téma meg a szereplők alapján úgy tűnt, ez nekem való könyv lesz, úgyis betegesen vonzódom az elrontott életű alakokról szóló történetekhez, az Együtt lehetnénk pedig pont efféle emberekről szól.
Sok érdekes bejegyzés született már a regényről, de azért leírom röviden, hogy miről is szól ez a mű: négy (lelkileg vagy fizikailag) beteg, mindenféle múltbeli fájdalom és nehézség emlékeit cipelő emberről, akik képtelenek a normális életre és nem találják a helyüket a világban, ám (micsoda meglepetés) négyük élete valahogy összegabalyodik, és kiderül, hogy együtt, egymást segítve talán van remény a boldogságra. A boldogság persze különböző formákat ölt: lehet az önmagunkkal való megbékélés; a régóta dédelgetett vágyak valóra váltása; a békés elmúlás vagy éppen az a drámai felismerés, hogy tényleg szükségünk van a másik emberre.
Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, ha azt mondom, hogy mindez megvalósul – én is tudtam már a könyv elolvasása előtt, hogy happyendre kell számítani, és nincs is nekem semmi bajom a happyendekkel, de az a sekélyes, sablonkarakterekkel és -szövegekkel dúsított nyáltenger, amin keresztül kellett vergődnöm, hogy eljussak a csodás végkifejletig, igencsak felbosszantott.
Megvilágítom néhány példával, hogy mire is gondolok. Először is, itt van a női főszereplő, az anorexiás, zavart lelkű, mindenféle emberi kapcsolattól visszariadó festőművésznő, Camille, aki (bár önmaga előtt is titkolja) szerelmes lesz lakótársába, a goromba, munkamániás, egyszerű lelkű szakácsba, Franckba, aki egyéb rossz tulajdonságai mellett sokat káromkodik, és akit nem érdekel más, csak a motorja, meg az, hogy minden este más lánnyal feküdhessen le. Eredeti párosítás, nem? Az olvasó szinte tűkön ül, és alig várja, hogy végre valaki eloszlassa a kételyeket, amelyeket egy efféle szerelmespár szerepeltetése felvet: Vajon van-e esélye kettőjük kapcsolatának? Vajon Camille finom lénye és lila művészdumája meglágyítja-e Franck kérges szívét? S vajon Franck keresetlen egyszerűsége ráébreszti-e a lányt arra, hogy milyen fontosak az életben az emberi kapcsolatok? Megannyi izgalmas kérdés – a válaszokat tippeljétek meg.
Szintén nem hagyhatom szó nélkül azt a rengeteg elcsépelt megoldást, amellyel Anna Gavalda megpróbál szánalmat kelteni az olvasóban a karakterei iránt. Az írónő a népszerű női magazinokhoz és tévépszichológusokhoz hasonlóan ugyanis azt képzeli, hogy mindenkinek elég egyszer megnyílni és elmondani, mi bántja, s onnantól már egyenes út vezet a gyógyuláshoz. Ennek megfelelően pl. van két párhuzamos éjszakai jelenet a könyvben, amelyek során előbb Franck, majd később Camille megosztja a másikkal mindazokat a gyerekkori traumákat, amelyek odáig vezettek, hogy sérült lelkű felnőtt lett belőlük. A drámai monológok befejeztével aztán minden megy tovább, az olvasó pedig szépen elkönyvelheti, hogy a nehezén túl vagyunk, most már közel az örök boldogság. Ez tényleg ilyen egyszerű lenne? Kétlem.
Egyébként ami számomra különösen bosszantó és nevetséges, az az, hogy Gavalda még ironizálni is megpróbál. (Nem megy neki.) Franck drámai monológja után például olyasféle gondolatokat ad Camille fejébe, miszerint a lány csak azért érez bármit is Franck iránt, mert önkéntelenül is meghatja őt a fiú dickensi gyerekkora. Az igazán ironikus viszont az, hogy az írónő pontosan a dickensi gyerekkor olcsó és hatásvadász részleteivel akarja meghatni az olvasót.
És még egy példa a gavaldai giccsre (a személyes kedvencem): szerepel a regényben egy drogos fiú, Vincent, akit Camille felszed az utcáról és a saját padlásszobájában szállásol el. Camille állítólag számottevő tudással rendelkezik a drogosok szokásait illetően, és azzal is tisztában van, hogy Vincent úgyis hazudni fog neki, majd pedig eltűnik, és magával visz minden mozdítható értéket. A történet egy pontján mintegy mellékesen megtudjuk azt is, hogy Vincent AIDS-es, majd a fiú néhány száz oldalra teljesen eltűnik a történetből. Amikor újra felbukkan, kiderül, hogy valójában nem is AIDS-es, ráadásul éppen leszokóban van, és pont Camille tündéri lénye és önzetlen segítsége tette lehetővé számára, hogy megküzdjön a heroin démonával.
Angyali főhősnőnkkel szemben én nem állítom, hogy bármiféle személyes tapasztalattal rendelkezem a drogosok életvitelét vagy a leszokás menetét illetően – a témába vágó ismereteimet olyasféle könyvekből és filmekből szereztem, mint a Trainspotting, a Meztelen ebéd vagy a Rekviem egy álomért. Ezek a művek állítólag nem teljesen valótlan képet festenek a témáról, s ezekhez képest a Gavalda által ábrázolt drogos világ leginkább valami tündérmesének tűnik, amelyben a függő ember néha egy kicsit szarul van (esetleg szerepel erről két mondat), de alapvetően minden szuperül megy, nincs visszaesés, a végső gyógyuláshoz pedig kétség sem fér.
S hogy miért írok ilyen hosszan egy szinte teljesen jelentéktelen mellékszálról? Azért, mert ez a cselekményszál az én szememben az egész regény felszínességét, hazugságát és szirupos optimizmusát szimbolizálja. Anna Gavalda olyan mesevilágot teremtett, amely a csodás elemek (könnyű gyógyulások, több száz négyzetméteres párizsi lakások, hamar múló anorexia és a többi) ellenére kellően valóságosnak tűnik ahhoz, hogy az olvasó azt gondolja: micsoda gyönyörű, emberi, átélhető regény az, s esetleg még arra az elhamarkodott következtetésre is juthat, hogy a való világban élő sérült embereknek is csak Gavalda optimista üzenetére van szükségük: egyedül nem megy, de együtt sikerülhet. Csak ismételni tudom magamat: nem hiszem, hogy ez ilyen rettentően egyszerű lenne, és veszettül hamis dolog azt sugallni, hogy igen.
Mint mondtam, nincs kifogásom a boldog (vagy a boldogság ígéretét magában hordozó) végkifejlet ellen (lásd pl. a Gingerbread Woman c. regényről szóló posztomat), feltéve, hogy az valós alapokon nyugszik, és a szereplők némi lelki fejlődés útján jutnak el a boldogságig. Itt viszont szó sincs ilyesmiről. A szereplők először még mindenféle betegséggel küzdenek, aztán varázsütésre megszabadulnak mindattól, ami nyomasztja őket és elnyerik a megérdemelt boldogságot. Ez nagyon szép és megható, csak éppen nem túl hihető. Persze az Együtt lehetnénk regény, nem a valóság. A fikció viszont nem egyenlő a hamissággal. Nekem pedig az az egyik perverzióm, hogy a regényektől azt várom, hogy olyan valóságot és tapasztalatokat ismerjek meg és éljek át általuk, amelyeket személyesen nem tudok vagy nem is akarok megismerni és átélni. Ebbe sok minden belefér, de a valóságot elfedő, mindent beborító giccs éppenséggel nem.
Azt hiszem, itt be is fejezhetném, de meg kell még említenem a regény roppant idegesítő stílusát, amely lehetetlenné tette számomra, hogy legalább a nyelvhasználat szépségeiben menedéket leljek, ha már a történet semmi jót nem tartogatott számomra. Durva becsléssel azt mondanám, hogy a regény legalább 80%-át párbeszédek alkotják, de nem ám akármilyenek. Itt egy példa, véletlenszerűen kiválasztva:
- Én vagyok. Camille. Fölébresztettem?- Nem, nem...- Elfelejtkeztem magáról...Csend.- Camille!- Igen.- Ugye vigyázni fog magára, kicsikém?- …- Camille!- Rendben... (Magvető, 2008, 398. o.)
S az ilyesmi egyáltalán nem extrém eset, a beszélgetések nagy része efféle kétszavas mondatokból és töméntelen mennyiségű … - ból áll. Az tagadhatatlan, hogy a rövidke mondatok olvastatják magukat. Viszont ezek a zaklatott párbeszédek engem leginkább arra emlékeztetnek, amikor tizenkét évesen azt gondoltam, tudok történeteket írni, és hasonló beszélgetésekkel fűszerezett regénykezdeményeket vetettem papírra – s ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy olyan jól írtam tizenkét évesen.
Anna Gavalda mindezek alapján hatalmas csalódás volt számomra. Nem hiszem, hogy olvasok még valaha tőle. Arra talán máskor is jó lehetne, hogy egy másik, súlyos regény okozta sokkot segítsen kiheverni, de gyanítom, hogy még a könnyű szórakoztatásra is találok nála sokkal jobb írókat.
