W. Somerset Maugham: Karácsony Párizsban - Christmas Holiday
Kétszer is olvastam ezt a regényt gimnazista koromban, bár nem tudnám megmondani, miért figyeltem fel rá először, csak abban vagyok biztos, hogy nem a rém ronda borító és a semmitmondó fülszöveg keltette fel az érdeklődésemet. Mindenesetre elolvastam, és a mű egycsapásra tizenéves korom egyik kedvencévé vált. Akkoriban elvarázsolt a párizsi atmoszféra, amely a regényből árad, (s amelyről nem tudom, mennyire autentikus, mert sosem voltam Párizsban) és nagyon tetszett az is, ahogy Maugham szembeállította egymással a naiv, kedves, gyerekes főszereplő, Charley védett és boldog angol életét a párizsi eseményekkel. Mindemellett pedig (elég rossz szó, de) imádtam Charley barátjának, az ellenszenves, világuralmi terveket szövögető, kíméletlen és cinikus Simonnak az alakját is.
Régóta terveztem már az újraolvasást, kíváncsi voltam, vajon még most is olyan hatással lesz-e rám a könyv, mint jó tíz éve, és most végre fel is frissítettem az emlékeimet. S bár a regényt még most is elég jónak tartom, a régi lelkesedésem kissé megtört és ezúttal a könyv számos gyengesége is feltűnt nekem. Mielőtt ebbe belemennék, néhány szó a történetről és a karakterekről.
A regény főhőse az ifjú Charley Mason, aki szerető és gondoskodó családját hátrahagyva Párizsba utazik karácsonyozni, és egyúttal meglátogatni gyerekkori barátját, Simont. A párizsi út ajándék a szüleitől, amellyel Charley a felnőtté válását ünnepelheti meg, és amely során életében először önállóan kipróbálhatja, milyen férfinak lenni. Az út azonban nem egészen a tervezett módon alakul: Simon nagyrészt ignorálja Charley-t, amikor mégsem, akkor pedig vad, dühös és cinikus politikai és egyéb fejtegetésekkel tömi ártatlan barátja fejét, s így a fiú az ideje jelentős részét az orosz származású, önmarcangoló boldogtalan Lydiával tölti, aki lassanként beavatja őt a múltja és a tragikus házassága történetébe.
Simon és Lydia alakja, történetei és nézetei mind arra szolgálnak a regényben, hogy Charley-t kimozdítsák a boldog, békés, kedélyes és unalmas életből, amelyet 23 évig élt, s hogy rávegyék arra, hogy megkérdőjelezze az addigi életének értelmét. A Karácsony Párizsban tehát afféle beavatás- vagy fejlődésregény, amely során a kezdetben naiv főhős bepillantást nyer egy addig nem ismert világba, s átértékeli és átrendezi a saját nézeteit.
Ezzel a koncepcióval nekem még most sincs semmi bajom, az viszont már kevésbé tetszik, ahogy Maugham mindezt tálalja. Az Iszonnyal kapcsolatban említettem, hogy a történet egyes elemeinek idejétmúltsága ellenére az egész regényt mégsem éreztem elavultnak. Nos, a Karácsony Párizsban kapcsán viszont úgy éreztem, hogy a világ, amelyben a regény játszódik, már rég letűnt és kissé avíttnak tartom a szöveg egészét.
Ugyanígy vagyok a regény karakterábrázolásaival is: mai szemmel fura nekem olyasmiket olvasni, hogy egy alakot a szemszínével vagy a vonásaival jellemeznek. Attól, hogy Charley-nak vidáman csillogó kék szeme van, még nem tudtam meg sokat a jelleméről, és fölöslegesnek érzem egy könyvben, ha a szerző folyton ilyesféle részleteket emel ki és ismételget.
Szerencsére találtam néhány olyan elemet is a regényben, ami még most is képes lelkesíteni. Egyrészt számomra nagyon érdekes, ahogy a különböző nézőpontok és történetdarabkák keverednek a könyvben: pl. Simon és Lydia elbeszélései jól kiegészítik egymást, ugyanakkor néhány ponton ellentmondanak egymásnak, s Charley-nak önállóan kell eldöntenie, hogy a két megbízhatatlan narrátor közül kinek hisz jobban.
Szorosan idetartozik egy szinte teljesen lényegtelen, de nekem rendkívül vicces és gyönyörködtető részlet a regényből: egy alkalommal Simon épp Charley-nak mesél Lydia férjéről, és olyasmit fűz a mondandójába, amit csakis az tudhat, aki jelen volt az adott eseményen, ő pedig nem volt jelen. Charley-nak is feltűnik a dolog, és szelíden megrója Simont, amiért olyasmit mesél, amit ő maga talált ki és nem ragaszkodik a valósághoz. Ez persze apróság, de én nagyra értékelem az efféle önreflexiót és iróniát.
A narráció érdekességei mellett pedig továbbra is zseniálisnak tartom a Charley-féle ártatlan kedélyesség, és a Simon és Lydia által megtestesített cinizmus, boldogtalanság és világfájdalom szembeállítását, s a regény utolsó bekezdései még most is ugyanazt a hideg borzongást hozzák rám, mint régen, és feledtetik a megelőző oldalak hibáit és ódivatúságát.
