Nem milyen érdekes a mások depressziója?*

Csak viccelek. Mások depressziója általában kicsit sem érdekes és/vagy rém lehangoló, attól függően, hogy én hogy vagyok éppen, amikor a másokéval találkozok.
Ha rosszul, akkor a másoké kicsit sem érdekes, mert az enyém úgyis érdekesebb és fájdalmasabb és más-sosem-érzett-ilyenebb, és különben is, ki nem szarja le az egészet.
Ha jól, akkor meg a francnak kell ide nekem a mások depije, az élet szép, menjünk görkorizni a napsütésbe bele.

Még jó, hogy vannak ilyen írók, mint Janice Galloway, akik határozottan érdekessé, tanulságossá, felkavaróvá, megélhetővé tudják tenni valaki más depresszióját. (Függetlenül attól, hogy én hogy vagyok éppen.)

Úgy ezer éve terveztem elolvasni ezt a regényt, kizárólag a címe miatt, mert arra ezer év alatt sem vettem a fáradságot, hogy megnézzem, miről is szól. A címe viszont mindig is lenyűgözött – azt képzeltem, ez valami ironikusan önsegítő cím lehet, tudjátok, mintha valaki azt felelné arra a kétségbeesett kérdésre, hogy mégis hogyan kellene élni, hogy: ááá, tök egyszerű, annyi a trükk, hogy lélegezni kell.

Mint kiderült, nem jártam messze az igazságtól, mert a regény gyászoló, neurotikus, depressziós, egzisztencialista válságban lévő főszereplője, a kicsit sem boldog Joy épp azon ügyködik (hát na – azzal a nagy depressziós vehemenciával és lelkesedéssel, képzelhetitek), hogy (újra) kitalálja, hogyan kéne élni (és minek), miután egy(-két) tragédia a padlóra küldte.

Joy változatos módszerekhez folyamodik: depigyógyszerekhez és altatókhoz; alkoholhoz; viszonylag random viszonyokhoz férfiakkal; terápiás jellegű süteménysütéshez vasárnaponként; bulimiához, mert néha a legtöbb, mi remélhető, hogy legalább az élet egy területén mi irányítsunk; elvileg professzionális pszichiátriai kezeléshez; meg Cosmopolitan-féle magazinokhoz, amelyek segítőkészen azt tanácsolják, hogy öleld a kebledre a káoszt, mert az majd jó lesz.

Spoiler az, ha leírom, hogy ez az összes előbbi hasztalan?

És az már túl cosmósan hangzik-e, ha azt írom, hogy A Megoldás (ha van) Benned Rejlik?

Hát na. Galloway csodásan érzékelteti Joy depressziójának különböző fázisait és ugrál ide-oda a megoldási kísérletek között, és az egész rém szívfacsaró és felkavaró, ugyanakkor borzasztó vicces is – azt figyeltem meg (természetesen kizárólag az irodalomban, hol máshol), hogy a kellőképpen (öhm, túlzottan?) agyas emberek még a saját depressziójukat is képesek kívülállóként figyelni, és bár nyakig benne vannak, mégis képesek borzasztó-és-felszabadító sötét humorral viszonyulni a saját nyomorukhoz. És ez a Joy is ilyen – egy okos, önsajnáló és -pusztító, egy halom rossz döntést hozó, tökéletlen, szarkasztikus, tehetetlen, humoros nőci, aki közben végig tudja, hogy van változás, kell lennie. Csak még nem ezen a héten. Még nem ma este. Még nem.

Azt hiszem, ennél többet fölösleges is remélni, ennél látványosabb dolgokban fölösleges is bízni. Ha van is optimista végkifejlet (persze mi az optimista? Én a Joy-féle alakokkal kapcsolatban se azt nem tudom elképzelni, hogy véget vetnek az egésznek [ahhoz túl erős a kíváncsiság], se azt, hogy a végén unikornisháton elvágtatnak a szivárványos jövőbe [ahhoz túl éles a szem]), akkor az tényleg annyi, hogy: lesz változás. Csak még nem ma.

* Bár tudom, hogy a két fogalom nem felcserélhető, ebben a posztban kicsit felcserélhető értelemben beszélek a klinikai depresszióról meg a hétköznapi nyomiságról/depiről. Pusztán stilisztikai okokból. Elvégre ez nem egy pszicho-tankönyv, ez a regény, és én sem pszicho-posztot írok, hanem csak simát.