Amikor először olvastam el ezt a drámát pár hónapja, nem tudtam mit kezdeni vele. Kicsit később újraolvastam, és akkor már tudtam mit kezdeni vele (pedig nem öltem meg időközben egyetlen férjemet vagy gyermekemet se).

Mitológiai ismereteim igen sok kívánnivalót hagynak maguk után, ami egy kicsit frusztrált is, úgyhogy nagyon kicsit utánaolvastam Médeiának, de az csak összezavart, úgyhogy úgy döntöttem, maradok ennél a szövegnél, és megpróbálom csak ezt értelmezni.

Theis drámája egy feminista/női útkeresés-jellegű tragédia (vagy nem tragédia, csak igazságra-ébredés, nem tudom), amelyben Medea nagyjából ezer éve él együtt a férjével, s kettejük kapcsolatát az ezer éve tartó házasságok minden nyűgje és unalma jellemzi.

Az az unalom és az az érzés, amikor te mindenféle lényegtelen-de-nagyon-izgi témákról cserélnél eszmét, de a házastársad éppen a számlák rendezésével és a hivatalos levelezéssel van elfoglalva (és nemcsak éppen – hanem mintha mindig), úgyhogy a legintimebb intimitás, amit remélhetsz, az annyi, hogy megnyálazhatod a bélyegeket, amiket a házastársad a fontos levelekre ragaszt.

Medea tehát frusztrált feleség, és én ezt teljesen megértem, nem-frusztrált nem-feleségként is. Annyi minden van, ami érdekes. Annyi mindent lehetne megmutatni és tanítani a másiknak. Annyi mindent lehetne átélni együtt. Lehetne – de a valóságban valahogy mégsem lehet. A férj sosem fogja venni a fáradságot, hogy megtanítsa az ábrándos Medeát autót vezetni; sosem fogja tényleg végiggondolni, hogy megkóstolná-e a csokibevonatú hangyát; sosem fog Medea vadul asszociatív gondolatmeneteinek a végére járni.

(Biztos vannak persze a férjnek is frusztrációi, de ez nem az a dráma, amiben az a lényeg. Csak mellesleg: itt a férj más nővel reméli megtalálni a könnyű életet, de – amennyire ez kiderül – a szerető sem könnyű eset, és neki is kényelmetlen mélységei vannak.)

Úgyhogy Medeából előbb-utóbb kitörnek a vágyak és indulatok és a düh és minden, és kő kövön nem marad.

Tragédia ez – a nem működő dolgok és viszonyok elpusztítása, a felrobbanás, az igazság kimondásának vágya, a valódi vagy metaforikus legyilkolása a mindenfélének, ami nem életképes, ami csak rutin, hallgatás és elhallgatás?
Szerintem nem. Szerintem rém felvillanyozó és felemelő.
Nem tudom, mekkora árat érdemes ezért fizetni (de szerencsére nem is kell ezen gondolkodnom éppen), de Medea új, önálló élete (unprotected by the gods but swarmed in butterflies) nekem igen szimpatikus. Ha Medea lennék, remélem, azt választanám.