Márai Sándor: Istenek nyomában
Márai Sándor 1926-ban körutazást tett a mesés Keleten. Ez a könyv ennek az útnak a lenyomata: az író úti élményeit, kisebb-nagyobb kalandjait, izgalmait és csalódásait, valamint az utazás során megtapasztalt eseményekkel kapcsolatos elmélkedéseit tartalmazza. A kötet számos írása akár önállóan is olvasható, de azt hiszem, érdemesebb sorban haladni, hiszen vannak olyan gondolatmenetek, amelyek több írásban is felbukkannak, s amelyeket akkor tudunk igazán követni, ha olvastuk a korábbi darabokat is.
Az Istenek nyomában három részre tagolódik, a szerző keleti útjának főbb állomásai szerint. Az első részben Márai egyiptomi tartózkodásáról olvashatunk, s az ő lépteit követve bepillantást nyerhetünk Tutanhamon sírjába éppúgy, mint a legsötétebb kairói sikátorokba (ahol mellesleg bármikor megtörténhet, hogy egy idős arab férfi magyarul szól hozzánk, majd kedélyesen elcseveg velünk arról, hogy mi módon tudja a gyanútlan európai utazóról egy szempillantás alatt megállapítani, hogy magyar származású). Egyiptom mesebeli, különös, ősi és nyugodt világ, s lakóinak életfelfogása, egykedvűsége és nagyon kevéssel is beérő életmódja olyan, hogy azt az európai utazó csak némi csodálattal figyelheti, de megérteni talán soha nem fogja tudni.
A könyv második része Márai szentföldi tartózkodásáról szól: az író meglátogatott számos bibliai várost, például Betlehemet és Jerikót, és elutazott az éppen épülő Tel-Avivba is. Ezen a vidéken muzulmánok, keresztények és zsidók élnek egymás mellett, s a három különböző csoport életmódjának, világnézetének és hitének különbsége szintén jó alkalmat ad a szerzőnek arra, hogy elmerengjen az emberi természet sokszínűségén és az emberi méltóságon.
A kötet harmadik része az író szíriai útjáról, majd a hazaútról szól, amely során Márai Törökországot és Athént is útba ejtette. S bár a szerző az út ezen szakaszán is számos élménnyel gazdagodott, sok csalódás is érte. Ezek közül a legnagyobb Damaszkuszhoz fűződött. Márai mindenképpen szerette volna meglátogatni a Kelet tán leghíresebb városát, és bár a várost csak nehezen és komoly veszély árán lehetett megközelíteni az országban dúló háború miatt, az író vállalta mindezt – ám a város nem bizonyult olyan mesésnek, ahogy azt várta, inkább sivárnak és halottnak tűnt. A kevéssé sikeres szíriai út kapcsán Márai természetesen ismét számos történelmi és politikai jellegű fejtegetésbe bocsátkozik, például kárhoztatja a franciákat, amiért a jelenlétükkel tönkreteszik a varázslatos Szíriát.
Annak ellenére egyébként, hogy a könyv három része eléggé elkülönül egymástól és hogy az egyes részek és azokon belül az egyes írások önmagukban is megállják a helyüket, azt hozzátenném, hogy valószínűleg senkinek nem fog gondot jelenteni a kötet összes írásának elolvasása, hiszen a rövid, maximum tízoldalas darabok igencsak olvastatják magukat. Úgyhogy akit egy kicsit is érdekel, hogy milyen volt a Kelet az 1920-as években egy érdeklődő és emberbarát külföldi utazó szemével, és ráadásul kedveli Márai Sándor jellegzetes, kissé öntelt és nagyon didaktikus stílusát (amivel nekem négy Márai-könyv elolvasása után sem sikerült megbarátkoznom), az biztosan sok szépséget, érdekességet és elgondolkodtató részletet fog találni ebben a könyvben. Mert bőven van benne ilyesmi. (Csak a stílus ne lenne ilyen rémséges.)
