Bret Easton Ellis: Az informátorok - The Informers
Olvastam már ezt a könyvet 3-4 évvel ezelőtt, de akkor nem tartottam éppen kimagaslónak, úgyhogy most, hogy újraolvastam, meglepődtem, milyen jó. (Tapasztalataim szerint Bret Easton Ellisnek amúgy is jót tesz az újraolvasás: eddig az Amerikai psychót kivéve minden könyvét jobbnak tartottam második vagy harmadik olvasásra, mint elsőre.)
A történetre, gondolom, fölösleges sok szót vesztegetni, hiszen az Informátorok (ami amúgy egymáshoz sok szállal kapcsolódó elbeszélések gyűjteménye) is a megszokott Bret Easton Ellis-i világban játszódik, ahol sosem történik semmi fontos: a tökéletes testű, szőke, kék (és üres) szemű, napbarnított, rémségesen gazdag és mindig valószínűtlenül fiatal (vagy annak látszó) emberek világában, akik egyáltalán nem tudnak mit kezdeni magukkal, úgyhogy általában drogozással, ivással, szexszel, napozással és számukra teljesen természetesnek tetsző erőszakos cselekedetekkel töltik el az idejüket.
Bret Easton Ellis könyveit mindig is mélységesen elszomorítónak, tragikusnak és egyben dühítőnek tartottam, de az most tűnt fel először úgy igazán, hogy Ellis milyen szépen ír. A sehova sem vezető, folyton ismétlődő mondatokból álló párbeszédek, mint pl. az alábbi...
- A tyúk hol van? – kérdezem.- Kinn, a furgonban – feleli.Még várok valamit, Peter meg csak áll, nem szól.- Szóval, kinn a furgonban? Azt mondod?- Igen – mondja Peter. – Kinn, a furgonban.- Mozdulj már vagy valami – mondom. – Például, hozd be a tyúkot.Nem mozdul. Csak áll.- Kinn van a furgonban?- Kinn – mondja.(Az ötödik kerék – Európa, 2007, 272. o.)
...és a merőben értelmetlen cselekedetek (hétvégi minivakációk Hawaiion; éjféli pornófilmnézés a moziban) között sok helyen felfedezhető valamiféle minimalista-szépség: az alkony még egy olyan szürreális városban is szép, mint amilyen Los Angeles; és az éjszakai repülés az óceán fölött még a legszétdrogozottabb rocksztár agyába is egészen emberi gondolatokat ültet.
De persze mindez hiába: az alkony leírásába és abba, ahogy az adott szereplő átéli azt, mindig betolakszik valami a „rendes” világból, s ha egy percre el is feledkezünk arról, hogy szinte halott lelkű emberekről olvasunk, és már azt gondoljuk, hogy hiszen ezek az ellisi hősök néha egészen emberien reagálnak és még érzelmeik is vannak, gyorsan rá kell ébrednünk, hogy tévedtünk. Itt van például ez a rövidke leírás:
Fölmentünk a mulhollandi házába, kiültünk a teraszra, és onnan néztük a naplementét. A hold is fenn volt már az égen, és teljesen jól lehetett látni, közben pedig a nap ment lefelé. Annyira békés volt minden, csak én voltam, meg Randy, meg a Ferrarija, a szél, a medence, az ég egyre mélyülő színei.(Levelek L. A.-ből, Európa, 2007, 196. o.)
Ha nem szerepelne a szövegben a Ferrari, azt hihetnénk, hogy egy bájos romantikus jelenet szemtanúi vagyunk. De a Ferrari (vagy a medence, a napszemüveg, a walkman, a kokain, a napolaj) és mindaz, amit szimbolizál, mindenhol ott van, és megöl mindent, ami normális és emberi. (Lehet úgy őszintén, romantikusan, álmodozva élvezni egy naplementét, ha közben önkéntelenül is ott motoszkál az ember fejében, hogy a mellette ülő férfinak egyébként Ferrarija van? Vannak kétségeim.)
Úgyhogy az ellisi szövegek szikár, túlzásoktól mentes szépsége voltaképpen arra szolgál, hogy még inkább kiemelje a szereplők félelmetes ürességét. És ki is emeli, úgy, hogy abba egészen beleszomorodom. Már megint. (Valahányszor Bret Easton Ellist olvasok, annak ez a vége.)
