Enrico Brizzi: Dicshimnusz Oscar Firmian személyéről és feddhetetlen stílusáról
Ezt a regényt is véletlenül láttam meg az akciós könyvek kupacában az Alexandrában, és a bájosan idétlen címe és borítója miatt muszáj volt belenéznem. Elolvastam az első két oldalt, és a narrátor bombasztikus-cikornyás stílusa (ami egyébként kicsit emlékeztet a Montecore c. regény narrátorának stílusára) annyira tetszett, hogy rögtön meg is vettem a regényt.
A meglehetősen kusza, váratlan felfedezésekben és véletlen egybeesésekben gazdag történet főhőse a sármos Oscar Firmian, aki korábban „Becserkésző Prométheusz” néven azzal vált hírhedtté, hogy híres személyek közelébe férkőzött, majd (gyakran az adott személyek tudta nélkül) magnóra vette a velük folytatott beszélgetéseit, s leleplező interjúköteteket készített a beszélgetések alapján. Oscar a történet kezdetekor többé-kevésbé visszavonultan él, ám régi barátja és egyben irodalmi ügynöke, Gabrio Spichisi (aki egyébként a történet elbeszélője is) váratlanul újabb megbízatással keresi meg: fel kéne kutatni a híres amerikai rockzenekar énekesét, a nyomtalanul eltűnt Evander Deltoidot és interjút kéne készíteni vele. Oscar némi ellenkezés után vállalja a feladatot, de a nyomozás nem egyszerű, ráadásul hősünk figyelmét az is elvonja, hogy megismerkedik a sikeres, fiatal és gyönyörű írónővel, Martinával, akibe rögtön szerelmes lesz, s ez persze mindenféle bonyodalmakhoz vezet.
Ha olvasás közben éppen nagyon kötekedős kedvemben lettem volna, akkor most biztosan nem mondanék túl sok jót erről a könyvről, mert a Dicshimnusz nem éppen hibátlan alkotás. A sztori kaotikus és túl sok mindenről akar szólni (szerelem, barátság, felnőtté válás, a rockzene létfontosságú szerepe a kamasz zenehallgatók életében, írói etika, a könyvkiadók nem mindig tisztességes üzelmei stb.), a narráció elég furcsa (Gabrio minden eseményt úgy mond el, mintha jelen lett volna, ez pedig nyilvánvalóan nem igaz), a mellékszereplők pedig teljesen súlytalanok ahhoz képest, hogy milyen sok szerepük van a történetben.
Viszont véletlenül kevésbé szőrszálhasogatós kedvemben olvastam a regényt, és így inkább az erényei tűntek fel. Ezek közül az egyik, hogy a szerző csodásan tud helyeket, hangulatokat és „életérzéseket” ábrázolni. A regény szereplői ide-oda utazgatnak Olaszországban, folyton esznek és az utcákon andalognak, és minden egyes városnak, lakásnak, étteremnek, utcának, pályaudvarnak teljesen egyedi, fiatalos, barátságos atmoszférája van. Úgyhogy a történet minden kuszasága és az elbeszélésmód harsánysága ellenére valami nagyon otthonos, vidám és nyugodt hangulat jellemzi a könyvet.
A másik jó dolog a regényben, hogy szimpatikus emberekről szól. Erről nem is akarok többet mondani, egyszerűen jó néha (nagyjából) normális, kedvelhető szereplőkről olvasni.
A könyv harmadik tetszetős vonása pedig a már említett stílus. Gabrio, a rém extrovertált és folyton pénzhiánnyal küzdő narrátor modoroskodó, vagány, látszólag tökéletesen nemtörődöm és ironikus módon mesél a barátja kalandjairól, de közben minden mondatában érződik, hogy valójában mennyire kedveli Oscart (és nemcsak azért, mert Oscar írói sikereit meglovagolva és a maga 25%-os részesedését leszakítva kíván magának nyugodt életet teremteni), és ez nekem tetszik.
Úgyhogy a Dicshimnusz minden hibája ellenére egy szerethető, fiatalos, jó hangulatú könyv, és egy olvasást szerintem bőven megér.
