David Foenkinos: A feleségem erotikus potenciálja
Jó régóta nézegettem már ezt a könyvet a boltokban, érdekesnek és viccesnek tűnt, de mindig volt más, ami még érdekesebbnek és még viccesebbnek tűnt, úgyhogy ha nem lett volna most ellenállhatatlanul olcsóra leárazva az Alexandrában, akkor talán sosem vettem volna meg. És itt most nem az következik, hogy ez milyen hatalmas veszteség lett volna az életemben, és hogy mindörökre kevesebb maradtam volna, ha nem olvasom el ezt a könyvet, mert azért nem valamiféle sorsfordító regény ez – viszont nem is rossz könyv.
A (címből sejthetővel ellentétben nem E/1-ben elmesélt) regény hőse Hector, az örök jó fiú, aki akkor is megeszi az anyja legendás levesét, ha nem éhes, aki kedvesen elbeszélget a szomszédokkal a liftben, akit mindenki szeret a munkahelyén, mert mindig szolgálatkészen mosolyog s aki akár még egy David Lynch-filmet is képes megérteni, ha éppen jó napja van. Hector életét azonban szörnyű szenvedély keseríti meg: a gyűjtés. Hector az élete során gyűjtött már a jelvényektől kezdve a szendvicstűkig mindent, ám egyik gyűjteménye sem elégíti ki hosszú távon, így végül krízisbe kerül, és öngyilkosságot kísérel meg.
Miután felépül a sikertelen öngyilkossági kísérletből, megismerkedik a bájos Brigitte-tel, aki az a fajta nő, akitől az embernek teázni támad kedve – s ez pont megfelel Hectornak. A pár rövidesen összeházasodik, Hector a szerelem hevében teljesen megfeledkezik még a régi gyűjtőszenvedélyéről is, és minden rendben megy, mígnem egy végzetes napon a férfi megpillantja a feleségét ablakpucolás közben, s ez egészen új irányt ad a pár (szexuális) életének.
A feleségem erotikus potenciálja igen vicces könyv. Foenkinos szeretetre méltó iróniával és álnaivitással ír mindenféle furcsa-átlagos emberekről és alapvetően inkább szomorú, semmint vidám témákról: a gyűjtő- és egyéb szenvedélyekről; a sehova sem vezető, illúziókon, félreértéseken és szándékos becsapásokon alapuló családi és párkapcsolatokról; meg arról a kényszerről, hogy ha már az ember nem megy semmire, akkor legalább csináljon gyereket, mert azt majd bizonyára segít.
Mindebből biztosan lehetett volna rémesen cinikus vagy tragikus történetet írni, de Foenkinos nem ezt az utat választotta: inkább csak elmesél egy képtelen, roppant meseszerű történetet, és humoros kommentárokat fűz mindenhez. A szerző stílusa meg a világ dolgaihoz való hozzáállása egyébként erősen emlékeztet Erlend Loe és Kurt Vonnegut stílusára és látásmódjára: Foenkinos is kis dolgokkal és átlagosan furcsa emberekkel foglalkozik, ironizál és gonoszkodik, egy kicsit hülyéskedik és egy kicsit társadalomkritizál, de nem mond semmi bántót, és nem olyannak tűnik, mint aki túlságosan komolyan venné magát. Szóval szimpatikus.
Csak egyetlen dolog van, ami egy kicsit zavar a könyvben (mert nem találok rá magyarázatot): a címadás és a narráció furcsasága. Nem világos számomra, hogy a cím miért van E/1-ben, ha utána a történet E/3-ban van elbeszélve; és az sem világos, hogy mire jó az, hogy a Hectorról E/3-ban mesélő külső narrátor néha, egy-egy mondat erejéig átvált T/1-re – ezekre a váltásokra semmiféle jó indokot nem találtam. Nem az érdekel, hogy Foenkinos „mit akart ezzel mondani”, hanem az, hogy ezt a pár furcsaságot nem tudom megmagyarázni – pedig valamit csak kell(ene) jelenteniük ezeknek a dolgoknak is. (Meglehet persze, hogy Foenkinos álnaivitása és egyszerű stílusa csak csel, és a regény valójában sokkal komplexebb, mint hittem. Ha ez így van, akkor engem sikerült a szerzőnek megtévesztenie.)
