Anatole France: A pingvinek szigete
Anatole France szatírájában a francia nép életét követhetjük nyomon a kezdetektől egészen az 1900-as évek elejéig, majd azon is túl, az elképzelt jövőig. Összefüggő történetről nem beszélhetünk e könyv esetében: a mű nyolc nagy egységre oszlik, s az egyes részek a francia történelem egy-egy jeles (gyakran inkább szégyenletes) eseményével vagy híres-hírhedt személyiségével foglalkoznak.
A francia történelemben járatlan olvasó számára az első két rész bizonyulhat a legszórakoztatóbbnak, ezek ugyanis a franciák eredetével, valamint a nép históriájának a régmúlt homályába vesző részleteivel foglalkoznak, és az élvezetükhöz nem feltétlenül szükséges ismerni semmiféle konkrét történelmi eseményt. (Egyébként a kötet végén olvasható jegyzetekből kiderül, hogy a könyvbeli szereplők kinek felelnek meg a valóságban, tehát a történelmi ismeretek hiánya ne tántorítson el az olvasástól senkit.)
Anatole France alternatív történetírása szerint a francia nép a pingvinektől származik. Történt ugyanis az ősi időkben, hogy a kegyes életű apát, Szent Maël elvetődött egy pingvinek lakta szigetre. A jó apát véletlenül embernek nézte a békés, jó modorú, úrias megjelenésű madarakat, és hittérítő buzgalmában megkeresztelte őket. Ez aztán komoly bonyodalmakhoz és vitákhoz vezetett a mennyországban, hiszen az uralkodó vélemények szerint az állatoknak nincs lelkük, és csakis lélekkel bíró lények viselhetik a keresztséggel járó szent kötelességeket. A problémát megoldandó, Isten emberekké változtatta a megkeresztelt pingvineket – s belőlük lett a francia nép.
Amellett, hogy France alapötlete igen szórakoztató, szellemes és élvezetesen tiszteletlen, abba is érdemes belegondolni, hogy e szerint az elképzelés szerint a franciák puszta léte is egy hatalmas tévedés eredménye – így hát aligha meglepő, hogy a viccbe illő eredettörténettel rendelkező néptől a későbbiekben sem várható semmi nemes, magasztos vagy akár csak emberi.
A továbbiakban pedig a szerző bebizonyítja, hogy népe története valóban bővelkedik a nevetséges, szánalmas, megvetésre méltó és alantas eseményekben. Sok egyéb mellett olvashatunk például arról, hogy a szűzi és hősies Jeanne d'Arc talán egyáltalán nem is volt szűzi, hősiességének látszata pedig inkább a ravaszságának, semmint a bátorságának volt köszönhető. Jeanne d'Arc mellett Napóleon is megkapja a magáét, a modern idők történelméből pedig figyelmet érdemel a Dreyfus-ügy kegyetlen paródiája, amely a hadititkok állítólagos kiszivárogtatásáért ártatlanul elítélt Alfred Dreyfus esetét helyezi a középpontjába – csak éppen Dreyfus könyvbeli megfelelője nem hadititkokat árult el, hanem nyolcvanezer köteg szénát adott el titokban.
A pingvinek szigete remek szatíra. France ötletei végig szellemesek, s az egyes történetek hol nagyon humorosak, hol pedig mérhetetlenül keserűek. A szerző merészsége is figyelemre méltó: France minden teketória nélkül nekitámad akár nemzete legnagyobb hőseinek is, és senkit sem tisztel. Ám ami igazán hitelessé teszi őt, az az, hogy saját magát sem kíméli: több fejezetbe is beleírja az alteregóját, és önmagáról sem fest túlságosan rózsás képet. A könyvbeli France tétova, a fellegekben járó, gyakorlatiatlan alaknak tűnik, aki ugyan jóindulatú, de ritkán jut el odáig, hogy valóban cselekedjen is valamit.
Mindenesetre én kevésbé vagyok szigorú a szerzővel, mint ő saját magával: nekem már az is igen komoly cselekvésnek tűnik, hogy megírt egy ilyen kritikus és szórakoztató művet, amely ma is élvezhető és elgondolkodtató.
