Dennis Lehane: Megszentelt életek - Sacred
A Viharszigetről szóló posztomban leírtam pár hónappal ezelőtt, hogy pontosan miért is akartam Dennis Lehane-t olvasni, annak ellenére, hogy nem vagyok nagy krimifaló, úgyhogy ezt most nem ismétlem el. A korábbi bejegyzésben említett, teljesen irracionális ok vezetett arra is, hogy mindenfajta logikát félretéve pont ez a regény legyen a következő Lehane-olvasmányom.
Ez a döntés azért nem túl logikus, mert a Megszentelt életek a Kenzie-Gennaro nyomozópárosról szóló sorozat harmadik része, én meg nem olvastam az első kettőt. Lehet, hogy most kiszúrtam magammal, és ezek után már nem fogom tudni élvezni az első két könyvet, ha majd elolvasom őket, de az biztos, hogy az előzmények pontos ismeretének hiánya nem zavarta a Megszentelt életek élvezetét. Lehane épp elég háttérinformációt közöl ahhoz, hogy legyen némi fogalmam a főszereplők életéről és múltjáról, úgyhogy egyáltalán nem éreztem magam elveszve a könyv világában.
A történet igazán krimihez illő módon indul: Patrick Kenzie és Angela Gennaro éppen túl vannak egy megterhelő ügyön (feltételezem, hogy azon, amiről a sorozat második kötete szól), és egy ideig nem kívánnak újabb esetet vállalni. Ám a milliárdos üzletember, a halálosan beteg Trevor Stone mindenképpen igényt tart a tehetséges nyomozók szolgálataira, s mivel más módon nem tudja felvenni velük a kapcsolatot, egyszerűen elraboltatja őket.
Mint kiderül, Stone azt szeretné, hogy a két nyomozó kutassa fel a lányát, akinek rejtélyes módon nyoma veszett, s akinek Boston első számú mesterdetektívje, Jay Becker is hiába próbált a nyomára bukkanni. A lány, az észbontóan szép és minden férfit egy szempillantás alatt megvadító Desiree az apja elmondása szerint az eltűnése idején éppen összeroppanni készült, mivel rövid időn belül több csapás is érte: meghalt az anyja, fény derült az apja betegségére, majd az egyik korábbi szerelmét érte halálos baleset. A nyomozóknak természetesen nincs más választásuk, mint elvállalni az ügyet, így hát meg is kezdik a munkát, és igyekeznek megtalálni a lányt és Jay Beckert, akinek nem sokkal Desiree eltűnése után szintén nyoma veszett.
Azt talán fölösleges is hangsúlyoznom, hogy a cselekmény roppant cseles, okos és fordulatos – végül is ez a minimum, ami elvárható egy krimitől. Lehane pedig messze túlteljesíti a minimumot.
Nem tudom, általában milyenek a modern krimik, én sok évvel korábban leragadtam valahol Agatha Christie-nél. Azzal persze nagyjából tisztában vagyok, hogy kik a népszerű krimiírók, de eddig csak ritkán (legfőképpen Bridge krimikről szóló posztjai kapcsán) éreztem vágyat arra, hogy megismerkedjek néhány kortárs krimiszerző műveivel, de még nem olvastam semmit egyiküktől sem. Így hát lehet, hogy meggondolatlanság ezt mondani, de úgy érzem, Dennis Lehane személyében megtaláltam a nekem való krimiírót, Patrickben és Angie-ben pedig a nekem való nyomozókat.
Mert Lehane nemcsak annyit tud, hogy ír egy kellemesen okos és izgalmas történetet, hanem emellett érdekes, vagány és érzelmes karaktereket alkot, szellemes dumákat talál ki és nagyon jól tud helyszíneket és hangulatokat ábrázolni.
A nyomozók az első oldaltól kezdve nagyon szimpatikusak voltak nekem, tetszett, hogy van múltjuk, hogy nem tökéletes az életük, s számomra hiteles volt a személyiségük és a folyamatos csipkelődő szövegelésük is. Az ironikus szövegek egyébként is igen fontos részét képezik a könyvnek: Angie és Patrick egymással és másokkal is szívesen bonyolódnak heves és szórakoztató szópárbajokba, és roppant élvezetes figyelni, hogy hogyan húzzák egymás és mások agyát.
Mivel a párbeszédek nagyon fontosak a regényben, egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan hangzanak magyarul. Anélkül, hogy olvastam volna Lehane-t angolul, azt mondom, hogy szerintem jól. Az egész szöveg sima és gördülékeny, és szinte semmi zavarót nem éreztem a fordításban. Mindössze néhány szó (pl. „kajak”, „faszányos”) kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon ezek melyik angol szónak felelhetnek meg, és hogy pont olyan stílusértékkel bírnak-e, mint az eredeti szöveg szavai. Persze ez lehet, hogy mellékes kérdés (nekem nem), mindenesetre elhatároztam, hogy kicsit jobban feltérképezem az író nyelvhasználatát, és a következő Lehane-könyvemet angolul olvasom majd.
A könyvet kiadja az Agave. Fordította: Huszár András.
