Kevin Brooks: Lucas
Nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor valamiért elhatároztam, hogy elolvasom ezt a könyvet. Gondolom, olvastam valahol egy fél sort róla, amiből arra következtettem, hogy ez egy kellően komor, tragikus, drámai könyv lesz, tehát biztos tetszeni fog. Tévedtem, olyannyira, hogy majdnem abba is hagytam a regényt úgy ötven oldal után (ez lett volna az első ilyen eset nagyon hosszú idő óta), de végül kitartottam, talán csak azért, mert utálok bármit is félbehagyni. Tehát nem tetszett a könyv, viszont olvasás közben elgondolkodtam azon, mennyire van nekem jogom rettentően lehúzni egy regényt, ami egyébként nem olyan rossz, csak éppen nyilvánvalóan nem én vagyok az ideális olvasója. Ez a poszt ennek a megválaszolatlan kérdésnek a szülötte, és az írása közben megpróbálom egyszerre tizenéves és felnőtt szemmel is nézni a regényt.
A történetet a tizenhat éves Caitlin meséli el: a lány az egy évvel korábbi nyár szívfájdító eseményeire emlékszik vissza. Akkor történt, hogy a szigeten, ahol Caitlin az apjával és a bátyjával élt, váratlanul felbukkant egy ismeretlen fiú (Lucas), akiről nagyjából annyit lehetett tudni, hogy nagyon jó megjelenésű, semmitől sem fél, és magabiztosság sugárzik a járásából – azt viszont senki nem tudta, hogy honnan jött és mit akar. Cait az első perctől fogva megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a fiú (sőt sokszor nagybetűvel: a Fiú) iránt, míg a többi szigetlakó ugyanilyen megmagyarázhatatlan gyűlöletet érzett iránta, s néhány elvetemült tizenéves és pár felnőtt mindent elkövetett, hogy befeketítse Lucas alakját és elüldözze őt a szigetről.
Gondolom, nem kell ennél több részletbe belemennem, hogy sejthető legyen, miről is szól ez a regény: többet között az idegengyűlöletről, a másságtól való félelemtől, az önmagunkért való kiállásról és a felnövésről. Nem éppen jelentéktelen témák ezek, és az író voltaképpen egész jól megjelenítette némelyiket. Caitlin például egészen hiteles mint önmarcangoló, túl sokat gondolkodó, naiv természetű, az átlagos diszkócicák sorába beállni nem akaró tini; és azt is el tudom képzelni, hogy a külvilágtól elzárkózó, minden újdonságot és új embert bizalmatlanul szemlélő szigetlakók tényleg olyan könnyedén bűnbakká tesznek valakit, mint ahogy azt Lucasszal tették. Emellett a regény stílusára sem lehet panaszom, Brooks viszonylag hihetően ábrázolta egy tizenhat éves lány nyelvhasználatát és gondolkodásmódját.
Viszont igen hamar feltűnik, hogy a regény egy óriási közhely- és moralizáláshalmaz, s megtalálható benne mindaz, ami a szomorú-tinikor-és-emberi-gonoszság tematikát feldolgozó írásművekben kötelező: halott anya; a felesége halálát soha nem feledő, szolidan alkoholista, de kedves apa; magányos kamaszlány; rejtélyes fiú; hirtelen fellángoló érzelem a titokzatos fiú iránt; gonosz és veszélyes fiatalok, akikkel a főhősnő nem szimpatizál; gyanú és félreértés; bátorság és önfeláldozás.
Úgy érzem, Kevin Brooks kihozta mindazt, amit ezekből az alapelemekből ki lehetett hozni, csak nekem ez kevés (vagy mondhatni akár, hogy túl sok). Ennyi idősen már nincs szükségem arra, hogy némiképp gyerekes, ugyanakkor végtelenül komoly fejtegetéseket olvassak arról, hogy milyen csúnyák és gonoszak tudnak lenni az emberek; s ugyanígy nem túl meggyőzőek számomra sem a sátáni fiatalok (Cait ellenlábasai), sem a titokzatos Lucas: kinőttem már abból a korból, hogy csak azért vonzónak és érdekesnek tartsak egy regényalakot, mert van egy fényképe az anyjáról, akit sosem ismert, van egy sebhely a csuklóján, és magabiztos a járása – más meg tényleg nemigen derül ki a címszereplőről.
Könnyen lehet, hogy tizenévesen mélyen megérintett volna ez a regény, mert a történet egyébként valóban nagyon szomorú, s akkor még nagyobb igényem volt az egyértelműen megfogalmazott tanulságokra és a fekete-fehérben megalkotott karakterekre is. De így, felnőttként leginkább csak bosszantott a könyv közhelyes és didaktikus volta, és alig vártam, hogy a végére érjek.
