Iain M. Banks: Ellentétek - Inversions
Banks okos és cseles író. Ez persze nem újdonság, végül is korántsem ez az első könyv, amit olvastam tőle. Ám két könyve között általában elfelejtem, hogy Banks pontosan mennyire is okos, és valahányszor egy újabb regényébe kezdek, beletelik vagy száz oldalba, mire felveszem az események fonalát és úgy érzem, nagyjából követni tudom a cselekményt és Banks gondolatmeneteit. Most is ez történt, de a megértés ezúttal még amiatt is nehezebb volt, hogy a regény két, szinte teljesen különálló történetet mond el, amelyeket csak pár elem köt össze. (A konkrét események szempontjából nem, de a történetmesélés mikéntjét illetően kicsit spoileres bejegyzés következik.)
A regény rövid előhangjában megismerkedünk a narrátorral, aki rögtön elmondja: két történetet fog elmesélni. Az egyiknek ő az elbeszélője, s egyben az egyik főszereplője; a másikat viszont merő véletlenségből találta, s nem vállal garanciát a leírtak hitelességéért. Az egyik történet Quience király udvarában játszódik, s jórészt a király idegen országból származó, ráadásul nőnemű, s ezért kétszeresen gyanús és megbízhatatlan orvosa, Vosill ellen szőtt ármánykodásról szól. A másik pedig a hegyeken túl, UrLeyn kormányzó országában zajlik, ahol a kormányzó testőrének, DelHaddnak a birodalmat s a kormányzót fenyegető veszélyekkel és cselvetésekkel kell szembenéznie.
A sztori(k)ba nem is megyek bele jobban: Banks szerintem van annyira eredeti író, hogy a történeteit ne lehessen pár mondatban összefoglalni, ráadásául semmi lényegeset nem akarok elárulni. Ehelyett inkább a regény érdekességeiről mesélek.
A legszembetűnőbb (és kezdetben kicsit zavaró) dolog, hogy a két történetet egymást váltó fejezetekből ismerjük meg. Ez azért zavart, mert mire belerázódtam az egyik történetbe, véget ért a fejezet, a könyv pedig a másik történettel folytatódott, a folyamatos váltások miatt pedig néha hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik karakter melyik történetszálnak a szereplője. (Ez az egyik örök problémám a sci-fivel: nagyon nehezen tudom a furcsa neveket [mint pl. itt az Adlain, RuLeuin, Perrund vagy ZeSpiole] a szereplőkhöz társítani. John meg Clare meg Laura jöhet nekem tucatjával, de a nem hagyományos nevek időnként kifognak rajtam.)
Egy idő után aztán megszoktam a történetmesélésnek ezt a módját, s onnantól fogva már tudtam élvezni a regényt. Bár a két történet elsőre gyökeresen eltérőnek tűnik, azért az hamar kiderül, hogy van pár kapcsolódási pont a két sztori között: az egyik történet szereplője legalább az említés szintjén felbukkan a másikban; az egyik alak elmesél egy történetet, amelynek egyik szereplőjében a másik történet főhősére ismerhetünk, s így tovább. S az adott történet kétségtelen izgalmainak élvezete mellett így még azzal is lehet játszani olvasás közben, hogy megpróbálunk minél több kapcsolatot felderíteni a szálak és a szereplők között.
S ahogy a cím (és a nagyon szép borító is) sugallja: a két történet sokszor egymás tükörképének vagy ellentétének tűnik: néha olyan érzésem volt, mintha a két történet egy tükör két oldalán játszódna, s bár mindkét oldal tükrözni látszik a másikat, mindez öntudatlanul történik, mert valójában egyik történet szereplői sem tudják, hogy mi zajlik a másik oldalon.
Később persze kiderül, hogy semmi sem pont úgy van, ahogy azt én elképzeltem: amikor már épp kezdeném okosnak érezni magam, és megveregetném a vállam, amiért ügyesen átláttam az összefonódásokat, Banks (vagyis a narrátor) elejt egypár utalást arról, hogy lehet, hogy mindez talán mégsem úgy volt, ahogy elmesélte, s óva int az elhamarkodott következtetések levonásától. Röviden: Banks amúgy kellemesen hülyére vesz, de én ezt igazán nem bánom – szívesen tanulok iróniát és érdekes történetmesélési módszereket a nálam okosabbaktól.
Egyébként az érdekes narrációt leszámítva is jó könyvről van szó. Nem vagyok Banks minden könyvéért egyformán oda, de az általam eddig olvasottak közül ez mindenképpen a jobbak közé tartozik: mindkét történetszál klisémentes, elgondolkodtató és nagyon emberi. Én ezen tulajdonságok miatt szerettem meg az írót, miután pár éve először olvastam a Játékmestert, s bár az Ellentétek nem ér fel a Játékmesterrel, azért kellőképpen megközelíti azt.
A könyv az Agave Kiadónál jelent meg. A szerintem szuper fordítás pedig Gálla Nóra munkája.
