T. C. Boyle: The Harder They Come
A könyv mottójában Boyle D. H. Lawrence-t idézi, aki szerint az igazi amerikai néplélek kemény, magányos, sztoikus, megtörhetetlen.Boyle ebben a regényben ezt a megtörhetetlen, stb. néplelket vizsgálja, de nem az absztrakt nemzetkarakterológia, hanem az egyes emberek szintjén. Merthogy e regény három főszereplője mind az ős-amerikaiság megtestesítője, más-más szinteken.
A vietnami veterán, a 70-es nyugdíjas Sten Stenson magányos, helyzet-csinálta hős és Igazi Férfi – olyasvalaki, aki minden fenyegető helyzetet remekül kezel, aki úgy viszi az asszonyt vacsorázni, hogy meg se kérdezi, ő hova akar menni, és akiben folyton ott érezni az épphogy ki nem robbanó feszültséget és erőszakot. Sten amúgy igazi mintapolgár, senki semmi kivetnivalót nem találhatna sem az életútjában, sem a hazafiságában, semmiben – ugyanakkor Sten mintha csak arra várna, hogy valaki az útjába álljon, hogy valaki okot adjon neki a robbanásra. (Van is nem egy olyan jelenet a regényben, amikor Sten ezt a gondolatot szinte szó szerint megfogalmazza – vagy épp átülteti a gyakorlatba.) Én meg ezt hiszem, ez is a paranoia egy fajtája (mindjárt írok a többiekéről): amikor folyton azt lesed, mikor tér le valaki a helyes útról, hogy arra te rögtön – és, naná, jogosan, hiszen te vagy a mintapolgár – ugorhass. A másik főszereplő Sten fia, a közelebbről meg nem határozott mentális betegségben szenvedő, léhűtő-drogos, kicsit sem mintapolgár, máshogy paranoid Adam, aki valamiféle ösztönös szinten éli az életét (vándorlás, evés, alvás, szex), s akinek az elméjét az a két gondolat foglalja le, hogy ő a rendíthetetlen, szabadon barangoló, emberfeletti erőfeszítésekre képes vadnyugati legenda, John Colter mai megfelelője, és hogy a fenyegető idegenek/kínaiak köztünk járnak és bármikor támadhatnak. Adam tehát védekezik – először még csak passzívan (bunkert épít, majd még egy bunkert), később már támadva.
És végül itt van Adam szeretője, az anarchista, a hatóságokkal minden adandó alkalommal szembeszegülő, lépten-nyomon az Alkotmány neki tetsző részeire hivatkozó Sara, aki – Adamhez hasonlóan – mindenkiben ellenséget lát, mindenkit, aki az anarchista szövegelésre kicsit is vevőnek tűnik, ellenszegülésre buzdít, és valahol a törvények és szabályok fölött/mellett éli az életét (de azért még nagyjából a valóságban, nem úgy, mint Adam).
A történetet – amelybe nem megyek bele – e három szereplő szempontjából ismerjük meg, és mindhárom nézőpont remekül meg van írva. Meglepő módon végig E/3-ban – de olyan szemléletesen, hogy utólag le kellett ellenőriznem, tényleg E/3-e az E/3, olyannyira a főszereplők szemével láttam és a hangjukon hallottam mindent. A különböző nézőpontú fejezeteket olvasva nemcsak elhiszem, de érzem is Sten alig megfékezett agresszivitását, Sara frusztrált, passzív-agresszív, „ne szórakozz velem”-attitűdjét, és azt, ahogy Adam egyre mélyebben beleéli magát a kétszáz évvel korábbi, vad, szabad, hősies (mitikus) amerikai valóságba, és ezzel párhuzamosan egyre kevésbé érzékeli a jelen valóságát.
Ami a szereplők mélyen átélhető valóságossága mellett a legjobb és legmeglepőbb ebben a regényben, az az, hogy mennyire anakronisztikusnak tűnnek ezek a régi amerikai értékek/jellegzetességek a mai korban.
Mindig meglepődtem, amikor mondjuk olyasmi került szóba a történetben, hogy valaki összetörte a mobilját, vagy hogy két barátnő a Netflixen nézett egy filmet – mert olvasás közben úgy éreztem, mintha mondjuk a 19. században lennénk. Mindhárom főszereplő annyira régi kódok szerint éli az életét és formálja a saját valóságát, hogy sokszor elfelejtettem, hogy ez egyébként most játszódik.
És bár általános következtetések levonásától tartózkodnék, azért olyan benyomásom támadt a végére, hogy ezek az ős-amerikai értékek, amelyeket a szereplők a keblükre ölelnek (szabadság! individualizmus! az egyén jogai mindenek felett! engem senki sem csesztethet! kiállok magamért! önállóság! sose meg nem hátrálás! stb.) önmagukban, kicsit kooperatívabb értékekkel nem társulva talán nem mindig vezetnek jóra egy olyan korban, ahol nem vadnyugati viszonyok uralkodnak, és ahol igazából nem kell meztelenül menekülnöd az indiánok elől. (Ez John Colterrel történt, nem e regény szereplőivel. [Legalábbis nem szó szerint.])
És nem tartozik szorosan e gondolatmenetbe, de Adam sorsa különösen elgondolkodtató volt ebből a szempontból – bár Adam betegsége és pszichotikus epizódjai nincsenek részletezve, kialakult bennem a kép, hogy Sten viszonylag könnyen levette a kezét a fiáról és elintézte a dolgot annyival, hogy: de hát Adam szabad és önálló ember, az ő betegsége nem az én bajom. Az meg már csak jó kis drámai irónia, hogy Sten végül megérti: Adam baja az ő baja is.
