Az 1960-as évek elején játszódó, jellegzetesen „lakótelep- és változásszagú” történet főhőse a körülbelül tízéves fiú, Finn, akit édesanyja egyedül nevel egy zsúfolt lakásban. Az anyuka egy nap úgy dönt, hogy – alacsony fizetését kiegészítendő – a lakás egyik szobáját bérbe adja. Némi felújítás, rendezgetés és néhány nem megfelelő jelölttel való találkozás után végül sikerül is alkalmasnak tűnő albérlőt találnia – Kristiant, aki rendesen fizet, de azért az anyuka véleménye szerint meglehetősen fura fazon: van például tévéje, de nem nézi; mindenféle hasznos és haszontalan ismeret birtokában van, és igen választékosan tudja kifejezni magát, máskor viszont csúnyán beszél, ami zavarja szállásadóját; és bár mindenféle történeteket mesél a korábbi foglalkozásairól, azt senki sem tudja egész pontosan, hogy most mit csinál. Az albérlő beköltözésével majdnem egy időben újabb taggal is bővül a család: megérkezik Finn féltestvére, az apja második házasságából származó kislány, Linda, akiről a saját édesanyja nem képes gondoskodni. Linda nem kevésbé „fura”, mint Kristian: lassú, álmatag, alig beszél, sokáig senkivel nem barátkozik, és egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy átlagos gyerek.

A magát félig-meddig családtagnak tekintő, időnként férjként és apaként viselkedő albérlő, illetve a bizalmatlan, sok törődést igénylő Linda jelenléte, és az ő jogos (vagy éppen érthetetlennek tűnő) igényeik miatt anya és fia addig szinte mesebelien harmonikus és őszinte viszonya szép lassan kezd megváltozni. Felszínre kerülnek mindenféle régi fájdalmak és emlékek (például az anya, aki eddig minden közös fényképet gondosan rejtegetett, végül csak rászánja magát arra, hogy megmutassa a fiának az apja képét); az anyuka időnként titokzatos módon eltűnik, amire a fia öntudatlan daccal úgy reagál, hogy a korábbi jógyerek-szerepével szakítva ő is el-ellóg, és belekeveredik néhány lakótelepi balhéba; na és persze Finn lassan kamaszodni is kezd, átéli az első iskolás szerelmet és csalódást, s ez szintén eltávolítja őt az anyjától.

Mivel a történetet a korához képest gyakran igen éretten gondolkodó fiú (félig még naiv-gyermeki, félig már kamaszos-felnőtt) szemszögéből látjuk, természetesen sok minden megmagyarázatlan és megmagyarázhatatlan marad, hiszen egy tízéves gyerek valószínűleg számos, általa tapasztalt dolog teljes jelentőségével nincs (nem lehet) tisztában, bármennyire okos és érett is. A fiú által elmesélt események között van olyan, ami felnőtt olvasóként egészen könnyen érthető, de néhány dolog még így sem világos, s időnként úgy éreztem olvasás közben, jó volna egy kicsivel többet tudni ahhoz, hogy megértsem, mi történik és főleg: miért. (Az anyuka és az albérlő viszonya – ami sejthetően túllépi a „hagyományos” tulaj-albérlő kapcsolat kereteit – például meglehetősen fontos szál a regényben, ugyanakkor a kósza utalásokon kívül mást nem olvashatunk a kapcsolat pontos mibenlétéről, s így nehéz megérteni az anya és Kristian érzelmeit és vitáit.)

Ez a fajta homályosság, a dolgok kimondatlansága és a sok bizonytalanság persze érthető, hiszen a könyv – ami egyszerre kamaszregény, „múltfeldolgozós” dráma, valamint a 60-as évekbeli norvég hangulatot és életmódot igen érzékletesen ábrázoló korrajz – végül is legfőképpen épp az emberek közti viszonyok és érzelmek bonyolultságáról és megmagyarázhatatlanságáról szól. De én azért nem bántam volna, ha a történet egy kicsivel kevésbé homályos.