Barbara Pym: Barátnők és ballépések - Jane and Prudence
Ennek a könyvnek már kb. az ötödik során felnevettem, úgy fél oldal után pedig már rajongtam érte; rég mulattam ennyit egy regényen, mint ezen most. Szellemes, eszméletlenül okos és ironikus, csipkelődős és szatirikus (de nem gonosz) regény ez, olyan vidéki és városi hölgyekről és urakról, akik valamiféle Jane Austen-i (értsd: elsőre lányregényesnek, idillinek, csipkésnek tetsző, de valójában korántsem olyan) angol világban élnek, csak Austennél kb. 150 évvel később.
A történet főszereplői a negyvenes nő, Jane, és az ő barátnője, a 29 éves „vénlány”, Prudence, akik valaha mindketten angol irodalmat tanuló/tanító bölcsészlányok voltak. Ám a szertelen, elvarázsolt, lépten-nyomon verssorokat idéző, a száját befogni képtelen Jane (aki amúgy egészen elbűvölő és szimpatikus nőszemély) hozzáment egy (szintén igen kedves, szimpatikus) lelkészhez ahelyett, hogy a 17. századi költők iránt táplált lelkesedését tudományos karrierre váltotta volna, s most egy kis faluban éli a lelkészfeleségek megterhelő életét, annak minden apró nyűgével, pletykájával, „vidékies” ez-meg-azával. Eközben a nyüzsgő Londonban élő, magára mint modern nőre tekintő Prudence leginkább azzal tölti az idejét, hogy a munkahelyén – két kolléganőjével együtt – azt számolgatja, hány perc múlva jön el a délelőtti tea, az ebéd, a délutáni tea, majd a hazamenetel ideje, illetve folyton halálra ítélt (és esetenként főleg csak a fejében létező) szerelmi-érzelmi kapcsolatokba bonyolódik olyan férfiakkal, akik szinte még a létezését sem sejtik.
A regény bonyodalmai és intrikái is Jane Austent idézik: Jane azon ügyködik a maga nem túl szervezett módján, hogy férjet kerítsen Prudence-nek; az egyházközségi tanács tagjai arról vitatkoznak, vajon a ravatalozó kapuját vagy pedig a főoltárt ábrázoló fotó kerüljön-e az egyházi magazin következő számának címlapjára (az utóbbi fénykép használata inkább kerülendő, hiszen a szomszédos-rivális egyházközség magazinjának következő számán is épp egy főoltár képe lesz); a kerti uzsonnapartit pedig igen kellemetlen incidens zavarja meg: valakinek leöntik a ruháját teával (de vajon véletlenül-e?), s a szerencsétlen eset után a délután immár menthetetlenül oda.
Úgy veszem észre, önkéntelenül is átvettem valamit Barbara Pym stílusából, úgyhogy szeretném komolyan is leírni még egyszer, hogy szerintem ez egy szuper jó könyv. Az írónő remek – és figyelemre méltó humorérzékkel rendelkező – megfigyelő, és sokszor egyetlen mondatban, vagy egy féloldalas párbeszédben igen pontos képet tud adni egy szereplő megjelenéséről vagy jelleméről; a vidéki angol élet viszontagságairól; a társadalmi osztályok és vallási felekezetek közti ellentétekről és ellenségeskedésekről; a válogatott (valós és képzelt) párkapcsolati, baráti, családi bonyodalmakról; meg a nők és a férfiak viszonyáról. És az a jó ebben a könyvben, hogy látszólag csak egy semmi kis történet, egy aranyos-bájos, lányos regény, de Barbara Pym úgy mellesleg jól kifiguráz benne mindenféle korlátoltságot, prüdériát, sznobizmust, jellemgyengeséget, megrögzött szokást. (Ebben a tekintetben is tiszta Jane Austen az írónő, csak 20. századi, jobban fel van vágva a nyelve, és valamivel nyersebb a humora – ami nekem véletlenül igencsak bejön.)
A kifigurázásokra egyébként kedvenc példám az a téma, amely több alkalommal is felbukkan a regény női szereplőinek beszélgetéseiben, mindentudó összenézésekkel és sóhajokkal kísérve: „a férfiak mind csak azt akarják”. A szereplők közül néhányan viszont olyan benyomást keltenek, mintha valójában fogalmuk sem lenne róla, mi az a titokzatos az, csak olvasták valahol, hogy a férfiak azt akarják; másnak pedig az a véleménye, hogy az az, amit a férfiak akarnak, vagy annyi, hogy a nők hagyják őket békében játszani az állatfigurás szappanaikkal, vagy pedig annyi, hogy legyen a közelükben valaki, aki titkárnői-házvezetőnői feladatokat lát el mellettük. S igazából azt sem könnyű eldönteni – és nekem ez tetszik –, hogy épp kit vagy mit piszkál (jobban) az írónő: a prűd (vén)kisasszonyokat és az életet tán túl-gyakorlatiasan szemlélő hölgyeket; vagy a férfiakat, akik bizonyára tényleg akarnak valamit, de ezek szerint ezt olyannyira értelmezhetetlen, túl-udvarias módon hozzák a nők tudomására, hogy bennük ilyesféle kételyek ébrednek; vagy pedig ezt az egész, elhallgatásokon alapuló viszonyrendszert, ami lehetetlenné teszi, hogy férfi és nő megértse egymást, mert kötelező rejtjelezve kommunikálniuk egymással. S ez csak egy példa volt; a könyv teli van ilyen finom részletekkel.
Egyébként nem olvastam még Barbara Pymtől angolul, úgyhogy nem tudom összehasonlítani az eredetit meg a magyart, de Prekop Gabriella fordítása szerintem csodás és nagyon élvezetes. S ami még nagyon jó: a fordító ügyelt arra, hogy bizonyos szavakat mindig ugyanúgy fordítson – lehet, hogy ez amúgy alapkövetelmény, mindenesetre itt különösen feltűnő volt, hogy milyen gondosan figyeltek erre, s ennek azért is örülök nagyon, mert a regény humorának egy része bizonyos ismétlődő szavakból-mondatokból, meg úgy általában a nyelvhasználatból fakad. Szóval mit mondjak, öröm volt ezt a könyvet olvasni.
A történet főszereplői a negyvenes nő, Jane, és az ő barátnője, a 29 éves „vénlány”, Prudence, akik valaha mindketten angol irodalmat tanuló/tanító bölcsészlányok voltak. Ám a szertelen, elvarázsolt, lépten-nyomon verssorokat idéző, a száját befogni képtelen Jane (aki amúgy egészen elbűvölő és szimpatikus nőszemély) hozzáment egy (szintén igen kedves, szimpatikus) lelkészhez ahelyett, hogy a 17. századi költők iránt táplált lelkesedését tudományos karrierre váltotta volna, s most egy kis faluban éli a lelkészfeleségek megterhelő életét, annak minden apró nyűgével, pletykájával, „vidékies” ez-meg-azával. Eközben a nyüzsgő Londonban élő, magára mint modern nőre tekintő Prudence leginkább azzal tölti az idejét, hogy a munkahelyén – két kolléganőjével együtt – azt számolgatja, hány perc múlva jön el a délelőtti tea, az ebéd, a délutáni tea, majd a hazamenetel ideje, illetve folyton halálra ítélt (és esetenként főleg csak a fejében létező) szerelmi-érzelmi kapcsolatokba bonyolódik olyan férfiakkal, akik szinte még a létezését sem sejtik.
A regény bonyodalmai és intrikái is Jane Austent idézik: Jane azon ügyködik a maga nem túl szervezett módján, hogy férjet kerítsen Prudence-nek; az egyházközségi tanács tagjai arról vitatkoznak, vajon a ravatalozó kapuját vagy pedig a főoltárt ábrázoló fotó kerüljön-e az egyházi magazin következő számának címlapjára (az utóbbi fénykép használata inkább kerülendő, hiszen a szomszédos-rivális egyházközség magazinjának következő számán is épp egy főoltár képe lesz); a kerti uzsonnapartit pedig igen kellemetlen incidens zavarja meg: valakinek leöntik a ruháját teával (de vajon véletlenül-e?), s a szerencsétlen eset után a délután immár menthetetlenül oda.
Úgy veszem észre, önkéntelenül is átvettem valamit Barbara Pym stílusából, úgyhogy szeretném komolyan is leírni még egyszer, hogy szerintem ez egy szuper jó könyv. Az írónő remek – és figyelemre méltó humorérzékkel rendelkező – megfigyelő, és sokszor egyetlen mondatban, vagy egy féloldalas párbeszédben igen pontos képet tud adni egy szereplő megjelenéséről vagy jelleméről; a vidéki angol élet viszontagságairól; a társadalmi osztályok és vallási felekezetek közti ellentétekről és ellenségeskedésekről; a válogatott (valós és képzelt) párkapcsolati, baráti, családi bonyodalmakról; meg a nők és a férfiak viszonyáról. És az a jó ebben a könyvben, hogy látszólag csak egy semmi kis történet, egy aranyos-bájos, lányos regény, de Barbara Pym úgy mellesleg jól kifiguráz benne mindenféle korlátoltságot, prüdériát, sznobizmust, jellemgyengeséget, megrögzött szokást. (Ebben a tekintetben is tiszta Jane Austen az írónő, csak 20. századi, jobban fel van vágva a nyelve, és valamivel nyersebb a humora – ami nekem véletlenül igencsak bejön.)
A kifigurázásokra egyébként kedvenc példám az a téma, amely több alkalommal is felbukkan a regény női szereplőinek beszélgetéseiben, mindentudó összenézésekkel és sóhajokkal kísérve: „a férfiak mind csak azt akarják”. A szereplők közül néhányan viszont olyan benyomást keltenek, mintha valójában fogalmuk sem lenne róla, mi az a titokzatos az, csak olvasták valahol, hogy a férfiak azt akarják; másnak pedig az a véleménye, hogy az az, amit a férfiak akarnak, vagy annyi, hogy a nők hagyják őket békében játszani az állatfigurás szappanaikkal, vagy pedig annyi, hogy legyen a közelükben valaki, aki titkárnői-házvezetőnői feladatokat lát el mellettük. S igazából azt sem könnyű eldönteni – és nekem ez tetszik –, hogy épp kit vagy mit piszkál (jobban) az írónő: a prűd (vén)kisasszonyokat és az életet tán túl-gyakorlatiasan szemlélő hölgyeket; vagy a férfiakat, akik bizonyára tényleg akarnak valamit, de ezek szerint ezt olyannyira értelmezhetetlen, túl-udvarias módon hozzák a nők tudomására, hogy bennük ilyesféle kételyek ébrednek; vagy pedig ezt az egész, elhallgatásokon alapuló viszonyrendszert, ami lehetetlenné teszi, hogy férfi és nő megértse egymást, mert kötelező rejtjelezve kommunikálniuk egymással. S ez csak egy példa volt; a könyv teli van ilyen finom részletekkel.
Egyébként nem olvastam még Barbara Pymtől angolul, úgyhogy nem tudom összehasonlítani az eredetit meg a magyart, de Prekop Gabriella fordítása szerintem csodás és nagyon élvezetes. S ami még nagyon jó: a fordító ügyelt arra, hogy bizonyos szavakat mindig ugyanúgy fordítson – lehet, hogy ez amúgy alapkövetelmény, mindenesetre itt különösen feltűnő volt, hogy milyen gondosan figyeltek erre, s ennek azért is örülök nagyon, mert a regény humorának egy része bizonyos ismétlődő szavakból-mondatokból, meg úgy általában a nyelvhasználatból fakad. Szóval mit mondjak, öröm volt ezt a könyvet olvasni.
