Louise Welsh: The Cutting Room

Többször írtam már, hogy nagyon szeretek olyan könyveket olvasni, amikről semmit nem tudok. Ez is ilyen volt. Csak úgy véletlenül megláttam, és annyira tetszett a címe meg a borítója meg az, hogy a hátsó borítón azt olvastam, hogy a főszereplőt Rilkének hívják, hogy rögtön ezt akartam olvasni. Most sem akarok misztikus lenni – szó sincs arról, hogy a könyvek rejtélyes módon „hívnának” engem. Nem hívnak. Viszont egy borító, cím vagy név időnként mindenféle asszociációkat kelt bennem, meg emlékeket ébreszt, amik miatt rettentő kíváncsi leszek az adott könyvre és azonnal tudni akarom, hogy milyen. Ez például nagyon jó.

A történet Glasgow-ban játszódik, a főszereplője pedig a már említett Rilke, a költő-neve ellenére kevéssé finomlelkű, inkább dörzsölt fickó, aki egy aukciósháznak dolgozik: hagyatékokat kezel, árveréseket vezet és hasonló dolgokat csinál, emellett rengeteget cigizik, elég sokat iszik, és szeret éjszakánként a parkban sétálva gyors, érzelemmentes meneteket lezavarni más lődörgő férfiakkal. Első ránézésre tehát tipikus cinikus, kérges szívű macsó, de aztán kiderül, hogy Rilke nem olyan kemény, mint amilyennek látszik. Egy napon egy nagy és értékes hagyaték átfésülése közben egy borítéknyi pornográf fényképre bukkan, amelyek között vannak egészen hagyományos fotók is, de van néhány olyan, amely halálpornó-jeleneteket ábrázol, pl. egy elvágott torkú lányt.

Rilkét annyira felkavarják a látottak, hogy nyomozásba kezd: megpróbálja kideríteni, vajon valóság-e, amit a képeken lát, vagy csak néhány beállított jelenet, és bár a képek sejthetően legalább ötven évvel korábbiak, ezért eleve nem sok esély van rá, hogy bármit is sikerülhet megtudnia a rajtuk szereplő lányról, Rilke nem tud csak úgy megfeledkezni róluk. Ehelyett saját magát is veszélybe sodorva, a kötelességeit elhanyagolva és mindenkinek hazudozva próbál megtudni valami biztosat – s közben egyre mélyebbre ás a glasgow-i szexipar világába, ahol ő az összes korábbi tapasztalata ellenére egészen naiv kisfiúnak tűnik, s ahol olyan dolgokkal szembesül, amelyek még az ő kevéssé érzékeny lelkét is megviselik.

A Cutting Room elvileg krimi/thriller, ennek ellenére maga a nyomozás nem túl érdekes, a megoldás pedig nem olyan elegáns, mint mondjuk egy Agatha Christie-krimi megoldása. Sőt, még csak nyomozásnak sem mondanám, amit Rilke csinál – inkább nevezném megszállott keresésnek, amely során az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy ha meg is lesz a válasz a kérdésre, az nem lesz kielégítő vagy talán nem is jelent majd semmit. Ez egyébként nem baj, csak annyiban érdekes, hogy ezt a regényt szerintem nem érdemes krimiként olvasni, mert annak egy kicsit csalódást keltő, „hagyományos” regénynek viszont remek.

Például Welsh egészen zseniálisan jeleníti meg azt, ahogy a történet során Rilke megszállottsága egyre inkább elhatalmasodik, és a férfi egészen elveszti a kapcsolatát az átlagos valóságával (ami egyébként eleve nem annyira átlagos). A fő történet (az epilógust leszámítva) mindössze egy-két hét alatt játszódik, de már ez a kevés idő is bőven elég ahhoz, hogy kicsússzon a talaj Rilke lába alól, és hogy a férfi elgondolkodjon azon, hogy mennyire valóságos a valóság, és hogy mi rejlik alatta. Egyébként a pornóképek témája is ehhez a valóság-átértelmezéshez kapcsolódik: a „hivatalos” álláspont szerint „igazi” halálpornó nem létezik, s az efféle képek mind beállítottak – de persze Rilke egyáltalán nem lehet biztos benne, hogy ez tényleg így van-e. Vagyis a valóság megismerhetetlen, és ijesztő – és az írónő nagyon hatásosan ábrázolja ezt a félelmetességet.

Ezen kívül a regény helyszínei és atmoszférája is roppant különlegesek – régen olvastam ennyire sötét, nyomasztó és hangulatgazdag könyvet. A helyszínekre különösen érdemes figyelni. Említhetem pl. Rilke főnökének, Rose-nak budoárszerű, női titkokkal teli
lakását; a melegbárt, ahol a transznemű férfiak havonta egyszer nőnek érezhetik magukat és nőként viselkedhetnek; a kis könyvesboltot, ami alatt végtelennek tűnő pincelabirintus rejtőzik; vagy Rilke régi ismerősének, Leslie-nek a lakását, amit úgy képzelek el, mint valamelyik drogostanyát a Trainspottingból, matracokkal a földön, mocskosan – csupa olyan hely, ahol az emberek nem egészen valóságosak, vagy nem azok, aminek látszanak: a melegbár közönsége nem igazi nőkből áll, a kemény drogkereskedőnek tűnő Leslie nem is olyan kemény, és így tovább. És a valóság és a látszat, az igazi és az ál állandó keveredése, meg Rilke „értelmetlen” mániája, hogy megismerje a valóságot egészen uncannyvé (és ezért számomra igen érdekessé) teszik ezt a könyvet.