Már terveztem egy ideje, hogy az Amerikai psychót is újraolvasom, és most jobbnak és érdekesebbnek tartom ezt a könyvet, mint valaha. Talán azért, mert mostanában a tartalom mellett elkezdtem tudatosan figyelni Ellis nyelvhasználatára meg arra, hogy hogyan építi fel azt az elképesztően félelmetes és idegennek tetsző világot, amiben a történetei játszódnak, és ezeken a kérdéseken gondolkodni számomra roppant izgalmas elfoglaltság. (A poszt kicsit spoileres.)

A „történetet”, gondolom, mindenki ismeri, meg hát egy átlagos Ellis-regénynek nincs is olyan története, amire érdemes lenne sok szót vesztegetni, úgyhogy erről elég lesz néhány mondat: a regény főszereplője Patrick Bateman, a huszonhat éves yuppie, aki a többi huszonhat éves yuppie ismerőse meg a hozzájuk tartozó nők társaságában múlatja a tökéletesen üres életét: edzés, arckezelés, Patty Winters Show, ebéd, vacsora, pia, kokain, buli, szex, videózás – nagyjából ebből áll ezen csodálatos aranyifjak egy napja. Nem tudom, van-e valaki, akinek jó ez az élet, Batemannek mindenesetre nem jó, úgyhogy ő azzal színesíti a kétségbeejtően egyforma napjait és azzal tartja nagyjából működőképes állapotban a „nyilvános énjét”, hogy egyre gyakrabban követ el leírhatatlanul durva gyilkosságokat, amelyek rövid időre csillapítják a frusztrációját és a dühét.

A történet gyakran roppant szórakoztató, egymáshoz nem is kapcsolódó, börleszkbe illő epizódokból épül fel (az egyik kedvencem a „Megint egy este” c. fejezet, amelyben a szereplők órákon keresztül konferenciáznak telefonon arról, hogy hova menjenek vacsorázni aznap este, vigyenek-e nőket, és hogy ki foglaljon asztalt), és elsőre úgy tűnik, sok fejezet sorrendjét egész nyugodtan fel lehetne cserélne. Viszont közelebbről szemlélve a dolgot kiderül, hogy a fejezetek egymásutánisága egyáltalán nem esetleges: az első kb. 200 oldalon csak a feszültségkeltés zajlik meg a New York-i luxusvilág bemutatása, s Bateman legfeljebb néha ejt el egy-két utalást a gyilkos vágyaival kapcsolatban. Aztán ahogy a könyvben tavaszból nyár, majd ősz lesz, és Bateman egyre nehezebben tud legalább nagyjából normálisnak tetsző emberi lényként funkcionálni, a könyv ritmusa felgyorsul, és megjelennek, majd megszaporodnak a gyomorforgató fejezetek és kezd mindent eluralni az egyre nehezebben féken tartott téboly. Mindez roppant tudatosan van felépítve, tehát szó sincs arról, hogy mondjuk Bret Easton Ellis annyira belejött a szexelős/kínzós fejezetek gyártásába, hogy a regény vége felé már „csak úgy” is beillesztett néhány ilyet.

Engem egyébként nem az érdekel, hogy Ellis fantáziája mennyire sötét és elviselhetetlen. Hanem az érdekel, hogy Ellis roppant tudatos és okos író, aki úgy ábrázolja a mindenki által ismerni vélt szörnyű modern kort, hogy közben folyton elidegenít tőle. Vegyük például a könyvben tobzódó temérdek márkanevet meg a részletekbe menő ruházat-, étel- és kütyüleírásokat. Ezekkel kapcsolatban gondolhatunk pl. arra, hogy milyen rémesen sekélyes életük van ezeknek a szerencsétlen, gazdag yuppie-knak, hogy csak márkanevekben tudnak gondolkodni és az a legnagyobb kérdés az életükben, hogy mik a kötött mellény viselésének szabályai. Ugyanakkor azt is érdemes megfigyelni, hogy a márkamánia és az összes részletes leírás roppant távol helyezi a könyvbeli világot a „valódi” világtól.

Nekem például fogalmam sincs, hogy hogy nézhet ki egy „Gian Marco Venturi tervezte kétgombos, cakkos reverű gabardinöltöny”, és nem értek semmit abból, amikor Bateman oldalakon keresztül sorolja, hogy milyen menő szórakoztatóelektronikai eszközök érkeznek a lakására az adott héten – elképzelek valamit persze, és ha nagyon akarnám, mindennek utánanézhetnék a neten, de nem akarok utánanézni, mert ezeknek a részleteknek szerintem pont ez a funkciója: hogy „ismeretlenné” tegyék a szöveget. Nyilván Ellis is tisztában van vele, hogy az emberek nagy részének fogalma sincs az általa említett luxusmárkákról, és az, hogy ennyire megterheli a szöveget velük, eltávolítja az olvasót az általa ábrázolt világtól. (Ami, mondhatni, kedves gesztus tőle – mégis ki akarná otthon érezni magát az ő fenyegető, üres, elborzasztó világában.)

De Ellis persze nemcsak az olvasót idegeníti el a yuppie-világtól, hanem a yuppie-k elidegenedését is remekül ábrázolja. Megint csak a legnyilvánvalóbb részletet említem: a szereplők felcserélhetőségét/felismerhetetlenségét (ami amúgy visszatérő téma Ellis könyveiben, lásd pl. a Vonzás szabályait). Patrick Batemant például az ismerősei elenyésző hányada ismeri fel: úgy rémlik, csak a nőismerősei, valamint Luis Carruthers, aki férfi ugyan, de szerelmes Patrickba. A férfiismerősök többsége viszont a legváltozatosabb neveken emlegeti Patrickot és folyton összekeveri őt valaki mással. Patrick állandó „félreismerése” néha igen komikus helyzetekhez vezet (például akkor, amikor Patrick kénytelen más néven hívni barátnőjét, Evelynt, mivel a társaság többi tagja azt hiszi, ő nem Patrick, hanem Marcus, márpedig Marcus barátnője nem Evelyn, hanem Cecilia), ugyanakkor a felismerés/megismerés hiánya alapvetően mégis inkább elgondolkodtató, nem pedig szórakoztató.

Patrick „felismeretlenségéből” kiindulva pl. el lehet gondolkodni azon, hogy miről/mitől lesz felismerhető valaki. Ebben a könyvben persze mindenkinek tökéletes (tökéletesen egyforma, egyformán tökéletes) a külseje, de van valami más is egy emberben, ami őt mindenki mástól megkülönbözteti. Talán ez a „valami más” az, amit Patrick nőismerősei és Luis látnak benne – vagyis mindazok, akik valamilyen (pozitív) érzelemmel viszonyulnak hozzá, képesek felismerni Patrickot.

Az más kérdés (és rettentően elszomorító), hogy Patrick semmit nem tud kezdeni a felé irányuló pozitív érzelmekkel, és azok a pillanatok, amikor Patrick egy jobb életről gondolkodik (pl. a titkárnőjével, Jeannel közösen elköltött vacsora után, amikor a Patrickba régóta szerelmes nő melegen átöleli a férfit s ezzel a gesztussal rég [soha?] nem tapasztalt érzéseket ébreszt benne), számomra a regény legfelkavaróbb részei közé tartoznak.

Ellisre amúgy nem mondanám, hogy tanítani akar a könyveivel, mégis, ha van valami „üzenete” ennek a könyvnek, akkor szerintem az szintén a felismeretlenséggel/felismerhetetlenséggel van összefüggésben: hiszen Patrick jórészt azért tud megtenni sok mindent, amit megtesz (ha megteszi – de a könyv „minden csak Patrick fejében történik” értelmezését én most nem veszem figyelembe), mert mások nem ismerik fel. Mások számára ő Marcus Halberstam vagy valaki más, és Patrick számos gyilkosságát más nevek mögé bújva követi el. Amikor pedig célozgat a tetteire, vagy akár nyíltan bevallja őket (pl. a regény vége felé egy üzenetrögzítőre hagyott üzenetben), mindenki azt hiszi, csak viccel. És épp azért hiheti ezt mindenki, mert mindenki csak a külsejét látja, azon pedig nincsen semmi különös, nem fel/megismerhető, hiszen pont olyan átlagosan tökéletes, mint mindenki más külseje. Hogy ebből mi a „tanulság”, könnyen kitalálható, úgyhogy nem írom le – minek legyek szájbarágós, ha egyszer Ellis sem az.

Egyébként annak ellenére, hogy most tudatosabban olvastam a könyvet, mint eddig bármikor, és hogy kevésbé figyeltem magára a cselekményre, az Amerikai psycho most is ugyanúgy hatott rám, mint eddig mindig: végtelenül elszomorított és megijesztett. De hát Ellis úgyis mindig ezt teszi velem.