Zadie Smith: A szépségről - On Beauty

Egyszer régen olvastam Zadie Smith Fehér fogak c. regényét (az is lehet, hogy kétszer is olvastam, már nem emlékszem), ami egészen jó könyv, úgyhogy gondoltam, ideje olvasni valami mást is az írónőtől. A Szépségről Zadie Smith harmadik regénye, és szintén egészen jó.

A regény főszereplői a Belsey és a Kipps család. Mindkét családfő egyetemi ember, csak éppen az egyikük liberális, vallástalan és nagyon rosszul halad a munkájával, a másikuk pedig konzervatív, vallásos és akadémiai körökben roppant nagy elismerésnek örvend. A két család közt afféle Montague vs. Capulet jellegű ellenségeskedés van (az egyik háborúskodó akadémikust tehát bizonyára nem véletlenül hívják épp Sir Montague Kippsnek), de ahogy az lenni szokott, a többi családtagot nemigen érdekli a családfők között dúló intellektuális háborúskodás, hanem mindenféle szerelmi, szexuális és baráti viszonyokba bonyolódnak egymással.

De a regény nemcsak az egyetemi életről és intrikázásról szól, hanem a két család életéről is úgy általában. Van a könyvben minden, ami az életben előfordul: megromlott viszonyok szülők és gyerekek, valamint férjek és feleségek között; megcsalások, megbocsátások és kiábrándulások; kamaszkori/fiatal felnőttkori identitáskeresés (a Belsey családban az apa fehér, az anya fekete, s az ő legkisebb fiuk, Levi például leginkább úgy próbálja megalkotni a fekete identitását és úgy próbál beilleszkedni, hogy mindenkinek azt hazudja, hogy Boston egyik veszélyes negyedében él, nem pedig valahol a biztonságos kertvárosban); szerelmi szenvedély és szerelmi bánat; és még sok minden egyéb.

Az a jó Zadie Smith-ben, hogy mer „életszerűen” szabálytalan lenni. Nem törekszik minden szál elvarrására, sok kérdést nyitva hagy és a regény végén nem kelti azt a megnyugtató érzést, hogy majd minden rendbe jön, ugyanakkor azt sem sugallja, hogy mostantól minden szörnyű lesz. Lehet, hogy még rendbe jöhet néhány dolog, de lehet, hogy nem. A könyv szinte a végtelenségig folytatható lenne – olyan ez a regény, mint a családok élete, amiről Smith ír: mi csak egy kb. kétéves időszakot látunk az életükből, de a könyv lezárása azt az érzést kelti, hogy az élet a történet befejezése után is folytatódni fog.

Az életszerűség mellett a könyv egyébként elég erősen „irodalmi” is. A történet tele van kisebb-nagyobb irodalmi és egyéb művészeti utalásokkal, amik szerencsére nem mindig olyan egyértelműek és könnyen felfedezhetőek, mint az, hogy az egyik szereplőt Montague-nak hívják, úgyhogy a könyv bőven szolgál izgalmakkal a magamfajta rejtettutalás-mániásoknak is.

A könyv tehát jó, csak én rontottam el magamnak némiképp azzal, hogy nagyjából párhuzamosan olvastam Hajnóczy Péter novelláival. Hajnóczy „valóságosságához” és „életszerűségéhez” képest Zadie Smith valósága néha egészen távolinak, komolytalannak és súlytalannak tűnt nekem, úgyhogy időnként elgondolkodtam, minek foglalkozok egyáltalán egy rakás értelmiségivel és az ő családtagjaikkal, akiknek még a legnagyobb gondjaik sem tűnnek annyira borzasztóan komolynak bármely szabadon választott Hajnóczy-novella után olvasva. De persze az csak az én problémám, hogy néha több könyvet olvasok egyszerre, és előfordul olyasmi, hogy két aktuális olvasmány nagyon nem passzol egymás mellé. Most ez történt. Úgyhogy szerintem ne olvassatok Zadie Smith-t Hajnóczy Péter mellett – minden más esetben viszont nyugodtan olvassátok el ezt a könyvet, mert jó, és már csak az utolsó néhány oldal hátborzongató szépségéért is bőven megéri elolvasni a megelőző több mint négyszáz oldalt.