Lewis Carroll: Alice csodaországban - Alice's Adventures in Wonderland
Ezt a könyvet biztos mindenki ismeri – még én is ismertem annyira, amennyire ismerni lehet egy könyvet anélkül, hogy olvastam volna –, úgyhogy a tartalomról csak egy keveset írok. A lényeg annyi, hogy Alice egy szép napon meglát egy furcsa nyulat a réten, és mivel unatkozik, beugrik a nyúl után az üregébe. Egy végtelennek tűnő zuhanás után Alice egy különös világban találja magát, ahol attól függően, hogy épp mit eszik és iszik, hol hatalmasra nő, hol pedig összemegy. Két méretváltozás között a legváltozatosabb emberekkel, állatokkal és antropomorf lényekkel fut össze, akikkel mindenféle furcsa tevékenységeket folytat, pl. részt vesz egy őrült teadélutánon és egy különös krokettmeccsen, ahol a játékosok flamingó-ütőkkel ütögetik a sündisznó-labdákat.
A könyvnek számos erénye van: pl. Alice furcsa kalandjait olvasni valóban szórakoztató, azt meg különösen érdekes megfigyelni, hogy a regény számos szereplője és jelenete azóta mekkora karriert futott be az irodalomban és a filmművészetben. Számomra viszont Carroll nyelvészkedése volt a könyv legizgalmasabb része.
A könyvnek számos erénye van: pl. Alice furcsa kalandjait olvasni valóban szórakoztató, azt meg különösen érdekes megfigyelni, hogy a regény számos szereplője és jelenete azóta mekkora karriert futott be az irodalomban és a filmművészetben. Számomra viszont Carroll nyelvészkedése volt a könyv legizgalmasabb része.
Attól a perctől fogva ugyanis, hogy Alice megérkezik Csodaországba, a nyelv elkezd másként működni, mint „odafenn”, és minden, ami a külvilágban magától értetődőnek és egyszerűnek tetszett, az Csodaországban egyáltalán nem magától értetődő, és ugyanez igaz fordítva is: bizonyos szavak, amelyek a külvilágban helytelennek számítanak annak ellenére, hogy logikus módon vannak képezve, Csodaországban helyesek. Csodaország ezen furcsaságát Alice is igen hamar észreveszi: amikor például megpróbál visszaemlékezni az iskolában tanultakra, rájön, hogy a legegyszerűbb dolgok sem jutnak eszébe, s a korábban kívülről tudott dalok szövegeit csak eltorzított változatban tudja felidézni.
Az, hogy a nyelv nem engedelmeskedik többé Alice-nek (vagy legalábbis más szabályok szerint működik), természetesen alkalmat ad Carrollnak arra, hogy jó kis szójátékokkal és vicces mondókákkal szórakoztassa az olvasót, de engem nem annyira maguk a szójátékok érdekeltek, hanem a kérdés, ami a csodaországbeli eltorzított nyelv kapcsán felvetődik, s ami mellesleg a könyv számos párbeszédében is megjelenik: az a kérdés, hogy a nyelv határozza-e meg (határolja-e be) azt, hogy mi mondható ki, vagy pedig minden gondolat kimondható, mert a nyelv majd úgyis idomul a gondolathoz, amit az ember ki akar fejezni. (Egy helyen ez a kérdés szinte szó szerint le is van írva: amikor Alice-t kioktatják, mondván, hogy az „azt mondom, amit gondolok” és az „azt gondolom, amit mondok” mondatok jelentése – a közhiedelemmel ellentétben – nem egyezik meg egymással.)
A könyv egyébként nem válaszolja meg a kérdést, viszont egy csomó érdekes példával illusztrálja a nyelv működését és azt, hogy mikor és mitől jelent egy mondat valamit. Amikor például a teadélutánon résztvevő Alice-t megkínálják egy kis borral, Alice felháborodva válaszol, hogy de hiszen sehol nem lát bort, és nem valami udvarias dolog megkínálni valakit olyasvalamivel, ami nincs is az asztalon. A kínáló mondata tehát hiába volt elvileg értelmes, az adott helyzetben nem jelenlévő dologra vonatkozott, és emiatt mindjárt udvariatlannak (vagy mondhatni, helytelennek) számított.
Szóval ilyesmikkel van tele a regény, s szerintem ez roppant izgalmas – és ráadásul a nyelvészkedés örök és mindenki számára megközelíthető. (Számomra mindenképpen érdekesebb ez, mint mondjuk a regény szatirikus vonulata – mert hiába tudom, hogy ebben a könyvben Carroll számos valós személyt is kifiguráz, én nem vagyok annyira járatos a Carroll korabeli angol közéletben, hogy ezeket magamtól felfedezzem. És a versparódiák közül is csak egyetlenegynek az eredetijét ismertem fel.) Úgyhogy nemsokára elolvasom Alice kalandjainak folytatását is – a könyv eredeti címét (Through the Looking Glass) már úgyis régóta szeretem, ráadásul az egyik kedvenc regényemben, a New York trilógiában is beszélgetnek erről a könyvről (nem meglepő módon pont az egyik Carroll-szereplő nyelvvel kapcsolatos elmélkedéséről), úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi fog kiderülni a nyelv és a gondolkodás kapcsolatáról abban a könyvben.
Az, hogy a nyelv nem engedelmeskedik többé Alice-nek (vagy legalábbis más szabályok szerint működik), természetesen alkalmat ad Carrollnak arra, hogy jó kis szójátékokkal és vicces mondókákkal szórakoztassa az olvasót, de engem nem annyira maguk a szójátékok érdekeltek, hanem a kérdés, ami a csodaországbeli eltorzított nyelv kapcsán felvetődik, s ami mellesleg a könyv számos párbeszédében is megjelenik: az a kérdés, hogy a nyelv határozza-e meg (határolja-e be) azt, hogy mi mondható ki, vagy pedig minden gondolat kimondható, mert a nyelv majd úgyis idomul a gondolathoz, amit az ember ki akar fejezni. (Egy helyen ez a kérdés szinte szó szerint le is van írva: amikor Alice-t kioktatják, mondván, hogy az „azt mondom, amit gondolok” és az „azt gondolom, amit mondok” mondatok jelentése – a közhiedelemmel ellentétben – nem egyezik meg egymással.)
A könyv egyébként nem válaszolja meg a kérdést, viszont egy csomó érdekes példával illusztrálja a nyelv működését és azt, hogy mikor és mitől jelent egy mondat valamit. Amikor például a teadélutánon résztvevő Alice-t megkínálják egy kis borral, Alice felháborodva válaszol, hogy de hiszen sehol nem lát bort, és nem valami udvarias dolog megkínálni valakit olyasvalamivel, ami nincs is az asztalon. A kínáló mondata tehát hiába volt elvileg értelmes, az adott helyzetben nem jelenlévő dologra vonatkozott, és emiatt mindjárt udvariatlannak (vagy mondhatni, helytelennek) számított.
Szóval ilyesmikkel van tele a regény, s szerintem ez roppant izgalmas – és ráadásul a nyelvészkedés örök és mindenki számára megközelíthető. (Számomra mindenképpen érdekesebb ez, mint mondjuk a regény szatirikus vonulata – mert hiába tudom, hogy ebben a könyvben Carroll számos valós személyt is kifiguráz, én nem vagyok annyira járatos a Carroll korabeli angol közéletben, hogy ezeket magamtól felfedezzem. És a versparódiák közül is csak egyetlenegynek az eredetijét ismertem fel.) Úgyhogy nemsokára elolvasom Alice kalandjainak folytatását is – a könyv eredeti címét (Through the Looking Glass) már úgyis régóta szeretem, ráadásul az egyik kedvenc regényemben, a New York trilógiában is beszélgetnek erről a könyvről (nem meglepő módon pont az egyik Carroll-szereplő nyelvvel kapcsolatos elmélkedéséről), úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi fog kiderülni a nyelv és a gondolkodás kapcsolatáról abban a könyvben.
