Barbara Pym: Meghalt a szép galamb... - The Sweet Dove Died
Barbara Pym regényét is olvastam már úgy négy-öt évvel ezelőtt, de persze semmire sem emlékeztem belőle azon kívül, hogy tetszett, úgyhogy újraolvastam ezt is.
A történet hősnője Leonora Eyre, az előkelő és tökéletes modorú középkorú hölgy, aki egyedül él egy szép kis lakásban, viktoriánus csecsebecséket gyűjt és úgy általában nem sok köze van a valósághoz. A szép Leonora egy vérfagyasztóan izgalmas aukció közben megismerkedik Humphrey Boyce-szal, a régiségkereskedővel és az ő unokaöccsével, a huszonéves Jamesszel. Hármuk között roppant bonyodalmas kapcsolat bontakozik ki: Humphrey Leonorát akarja (de úgy igazán), Leonora a hamvas kis Jamest szereti (de inkább csak úgy messziről – maximum néhány illemtudó csókot szeretne tőle), James meg még azt sem döntötte el, hogy a férfiakat vagy a nőket szereti-e, és életkori preferenciái sincsenek, úgyhogy szívesen barátkozik a még mindig vonzó Leonorával éppúgy, mint a slampos és nem túl nőies Phoebe Sharpe-pal vagy az amerikai szívtipró szépfiúval, Neddel.
A válogatott érzelmi zűrzavarokon kívül egyébként nem sok minden történik a könyvben: hőseink vidéki árverésekre járnak, kellemes vacsoravendégségeket rendeznek, a regény legdrámaibb jelenete pedig az, amikor az épp gesztenyés süteményre vágyó Leonora orra elől elhappolják az utolsó szelet sütit a cukrászdában.
Viszont a drámai történések nem is hiányoznak, mert ez a regény így is roppant szórakoztató. Barbara Pym csodálatosan ironikus módon ír hősei finom lelki életéről, modoroskodásairól, incifinci kis megrázkódtatásairól és válogatott ügyeskedéseiről, amelyek arra irányulnak, hogy a másikat érzelmileg vagy fizikailag magukhoz láncolják. S bár látszólag ez olyan regény, amely csak apróságokról szól, azért ha ahhoz van kedvünk, a szereplők viselkedéséből és a köztük lévő generációs és egyéb különbségekből levonhatunk mindenféle következtetést a korabeli angol társadalom egészéről is.
Leonora (és részben Humphrey is) pl. úgy viselkedik, mintha jó néhány évtizeddel korábban, a viktoriánus korban élne. Leonora életét az teszi ki, hogy minden szezonra csináltat magának néhány szép ruhát, amelyekben a városban parádézhat, a kisujját a csészétől eltartva teázgat, udvarias úriemberekkel bájolog naphosszat és roppant módon élvezi, hogy az említett úriemberek elhalmozzák őt figyelmük és szerelmük jeleivel. Leonora a 20. század második felében megteremtette magának a hűvösen elegáns, visszafogott viktoriánus hölgy életét – annak minden negatívumával együtt. Bár hősnőnk igazából még a negatívumokat is pozitívumként fogja föl: például nagyon élvezi, hogy már középkorú, ezért aztán egyetlen úr sem várja el tőle azt – a férfiak megelégszenek annyival, hogy élvezik a társaságát és maximum egy-egy szűzies csókra tartanak igényt tőle.
Vele szemben állnak a fiatal generáció tagjai, James, Phoebe és Ned, akik nem sokat adnak az eleganciára, nem ismerik az illemet, és a partner nemét, korát és társadalmi státuszát nyugodt szívvel figyelmen kívül hagyva szexelnek bárkivel, akivel éppen kedvük tartja.
Érdekes egyébként, hogy annak ellenére, hogy Leonora milyen visszafogott (elfojtásokban bővelkedő) és illemtudó életet él, semmi kivetnivalót nem talál az ifjúság szexuális szabadosságában – Jamesszel kapcsolatban pl. egyszer megjegyzi, hogy egyáltalán nem csodálja, hogy a férfiaknak is tetszik, hiszen olyan szép fiú. És nemcsak Leonora ilyen megengedő szemléletű: Humphrey sem lepődik meg James viselkedésén, és Leonora középkorú barátnője, Madge szintén egy olyan huszonéves fiút pátyolgat, akinek a szeretői általában férfiak.
És lehet, hogy ezt csak én magyarázom bele a könyvbe, de akár az is előfordulhat, hogy a regény összes közép- és időskorú szereplője azért keresi olyan lelkesen a huszonévesek társaságát, mert a saját elfojtásaiktól ugyan már nem tudnak megszabadulni, azt viszont még remélik, hogy így legalább közvetett módon megtapasztalhatnak valamit az újfajta szabadságból – s még ha nekik ilyen-olyan okokból kifolyólag már csak az udvarias csókok jutnak, legalább elmondhatják magukról, hogy ismernek valakit, akinek van szexuális élete.
Végül még annyit, hogy a cím, a rózsaszín borító meg az a tény, hogy a könyv mindenféle érzelmi nyavalyákról szól, ne ijesszen el senkit. Barbara Pym csak annyira „csak nőknek”-író, amennyire Jane Austen az.
