Egy barátomtól kaptam ezt a könyvet egy közös (mint utólag kiderült: utolsó közös) utunkon, úgyhogy volt bennem némi melanko-nosztalgia most, mert a könyv felidézte az illetővel közösen tett útjainkat, de mindegy, ahogy Vigh Bori is írja, az elválások és búcsút intések nemcsak az utazások során természetesek és elkerülhetetlenek, hanem a mindenféle kapcsolatokban is. Na, OraveczCoelho off.

Jó volt ez a könyv, rögtön az elején megszerettem, ahol Vigh Bori leírja, hogyan babonázta meg őt kiskorában egy tévéműsor a tangóról, amelynek hatására úgy érezte, muszáj lesz egyszer elmennie egy igazi tangóbárba. Hát ezt az érzést én is ismerem, de még mennyire! És én is olyan tudománytalan és impulzív módokon szoktam helyekre/élményekre vágyódni (aztán meg jó esetben szép gyakorlatiasan elmenni oda/megvalósítani őket), hogy csak na!

Nincs még két éve, hogy először utaztam egyedül, Clermont-Ferrandba, nagyjából csak azért, mert onnan származott egy rockzenekar, akik tudtommal egyetlen albumot adtak csak ki, de az olyan vagány volt, hogy látnom kellett a várost, ahol ilyen vagányság terem. (Quidam - Pars)

Akkor ez az út épp eléggé feszegette az én határaimat, és a mai napig emlékszem az indulás reggelére, amikor az ébredés utáni első pánikszerű gondolatom az volt, hogy: tiszta hülye vagyok, miért megyek én oda, sokkal egyszerűbb lenne itthon maradni, mint kb. 24 órát utazni buszon, másik buszon, vonaton, hogy aztán megérkezzek valahova, ami idegen és ijesztő, majd pedig egész végig azon parázzak, hogy jajmilesz, meg hogy el fogok veszni, meg hogy ki hogyan fog ki- és elrabolni vagy átverni vagy akármi.

Érdekes volt tudatosítani, mennyi minden változott alig két év alatt.

Igaz, még most is mindig az az első gondolatom az indulás reggelén, bárhova megyek, hogy: tiszta hülye vagyok, miért megyek én oda, sokkal egyszerűbb lenne itthon maradni, de inkább már csak filozofikusan gondolom ezt, a gondolat parázós második felét meg már egyáltalán nem is. (Vagy maximum annyira, amennyire azt gondolom reggel munkába menet, hogy ma lehet, hogy el- vagy kirabolnak, vagy átvernek, vagy elütnek a zebrán, vagy akármi. Előfordul, hogy gondolok ilyenekre, de nem annyira sokszor.) Ami nem varázslat, csak kezdek belejönni, úgyhogy elhiszem Vigh Borinak is, hogy mindenbe bele lehet tanulni, és hogy semmi sem kötelező.

A bakancslista kifejezéstől viszont hülyét kapok, ezért olyanom nincs és nem is lesz, helyette csak az agyamban van mindenféle terv, a valósággá változtatás különböző fázisaiban. Az nekem pont elég.

A folyamatos bakancslistázást leszámítva viszont tetszik a könyv laza, spontán, elengedős, mindenfélére nyitott, ugyanakkor nagyon is keményen dolgozós filozófiája (minden tiszteletem Vigh Borié meg az elszántságáé, ahogy megvalósít dolgokat), ami nyugodtan alkalmazható arra az esetre is, ha az ember kicsit kevésbé extrém módon szeret utazni, nem akar hivatásos utazó lenni (én nem), vagy ragaszkodik ahhoz, hogy mindennap zuhanyozzon (én – egyelőre – igen).

És bár a komfortzóna kifejezéstől még a bakancslistánál is inkább hülyét kapok, igazából a szerzőhöz hasonlóan azt hiszem/úgy veszem észre, hogy tényleg akkor tanulok mindenfélét (nemcsak utazás közben) és akkor tapasztalom a legérdekesebb dolgokat, amikor ráveszem magam valamire, amitől amúgy félek, vagy amikor bűntudat nélkül úgy döntök, hogy a kötelezően (kényelmesen kötelezően) csinálandó dolgok helyett inkább hirtelen, mit tudom én, felszállok a kompra és kimegyek egy szigetre, amiről még sose hallottam, vagy akár akkor, amikor nyolcvanhatodszor gyalogolom végig a legkedvencebb, megunhatatlan brnói útvonalamat. (Úgyhogy talán még utazni se muszáj az érdekes tapasztalatokhoz. De kilépni az ajtón, az mintha tényleg elengedhetetlen lenne – ami felveti a kérdést, hogy igazából vajon nem a valóságtól félünk-e, vagy attól az akármitől, ami az ajtón túl van.)