Eddig az volt a tévképzetem, hogy Angela Cartert inkább csak az agyammal bírom, amolyan angol szakos módon – mint olyan írót, aki tökéletesen alkalmas arra, hogy bölcsészlányok a szimbólumokról, meg a metaforákról, meg az intertextualitásról, meg gender-kérdésekről…

Egymás után kétszer is elolvastam ezt a novellát, amit véletlenül találtam a New Yorker oldalán. (Persze igazából nem hiszem, hogy az ilyesmi véletlen lenne – biztos van annak valami oka, hogy miért kattintok rá az egyik novella címére, és miért nem kattintok rá a másikéra,…