Verner von Heidenstam: Endümion
Verner von Heidenstam regénye a varázslatos Keletről, azon belül is Damaszkuszról szól, amelyet mi már valószínűleg sosem láthatunk annyira titokzatosnak és mesésnek, mint ahogy az író leírta, s amelynek már a 19. század végén is csupán a végóráit figyelhette az arra járó nyugati utazó. Az író szomorú szívvel mesél egy olyan világról, amely a pusztulás küszöbén áll – s amelynek a hanyatlásáért jórészt a Nyugat a felelős. Az Endümion erről a pusztulásról mesél egy tragikus történet keretei közé ágyazva.
A történet négy főszereplője a regény kezdetén megérkezik Damaszkuszba, a városba, amelyhez mindannyian nagy (és nagyon különböző) reményeket fűznek. A fiatal amerikai lány, Nelly egész életében a mesés Keletre vágyott, s ezért nagy izgalommal várja, hogy felfedezze a várost; Nelly idős apja a humoreszkjeihez szeretne élményanyagot gyűjteni; Blumenbach doktor az orvosi (vagy a későbbiek ismeretében inkább azt mondhatnám: a kuruzslói és szerencselovagi) hivatását szeretné gyakorolni; Emin ibn el-Arabi pedig a szülővárosába tér vissza, hogy élvezze háza kényelmét és a feleségei által nyújtott örömöket.
Kezdetben úgy tűnik, Damaszkuszban többé-kevésbé békében élnek együtt a keresztények és a muzulmánok, és mindenki megtalálhatja a számítását a saját városrészében. Ám amikor egy keresztény férfi a két gyerekével együtt felveszi a muzulmán hitet, felborul a kényes egyensúly: ha már az apát nem lehet visszatartani, a keresztény lakosok legalább azt meg akarják akadályozni, hogy a gyerekek az idegen hitben nőjenek fel, a város őslakói viszont úgy érzik, ez az ügy csak egy újabb alkalom arra, hogy a keresztények tovább növeljék a befolyásukat a már így is egyre nyugatiasabb városban. Az ügy az egész várost felbolydítja, és döntő hatással lesz a regény főszereplőinek életére is.
A regény szereplőinek sorsa Damaszkusz és tágabb értelemben az egész Kelet sorsának feleltethető meg. Heidenstam nem győzi hangsúlyozni, hogy a Kelet a végét járja, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a történetben is a nyugati szereplők és a keresztény értékek kerekednek felül. Ami ebben igazán szomorú, az az, hogy sok nyugati (a könyvben például Nelly) mélységes csodálattal és szeretettel csügg mindazon, amit a Kelet szimbolizál és siratja a Kelet pusztulását, ugyanakkor a Nyugat kulturális és vallási „inváziójának” köszönhető az, hogy a Kelet már nem olyan, mint egykor volt.
A regény szereplőinek csodálata egyébként nem teljesen őszinte: némi idegenkedés is vegyül bele, és inkább csak tisztes távolból szeretik figyelni az oly varázslatosnak tűnő keleti életmódot, de közben tisztában vannak azzal, hogy sosem fogják igazán megérteni ezt az övékétől gyökeresen eltérő világot, és ők maguk inkább nem szeretnének semmi keletibe „belekeveredni”. Ezért aztán lehet messziről roppant vonzó az arab vendégszeretet, a szemlélődő életmód, a nyüzsgő bazár vagy a csodás mecsetek és fürdők, ha választani kell, a regény nyugati hősei inkább a nyugati értékeket és életmódot választják – vagy csak akkor választanák a keletieket, amikor már nincs igazi választási lehetőségük.
S a regény erősen nosztalgikus hangvételéből és a szereplők számos beszélgetéséből is úgy tűnik, nemcsak a könyv egyes szereplőinek, hanem az egész Nyugatnak sincs már választási lehetősége: csodálhatja még a Nyugat a Keletet, de valójában már csak egy halálos álmát alvó és soha többé föl nem ébredő misztikus „lényt” csodál, amelynek a pusztulását ő okozta.
