Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen
A finn írónő műve azon könyvek közé tartozik, amelyek mellett nehéz közömbösen elmenni, s az érzelmek kiváltásához még arra sincs szükség, hogy az olvasó hasonló élmények és emlékek birtokában legyen, mint a regény főszereplői, Anna és Ian. Már egészen kicsi empátiával olvasva is úgy érezheti mindenki, hogy ez a regény róla is szól(hat). Emiatt nehéz is erről a könyvről írni, mert ha szokásom szerint hűvösen elmesélem, hogy milyen érdekes a regény narrációja (egyébként elég érdekes), vagy hogy mennyire hitelesek a karakterek, akkor azzal épp csak a lényeget hagyom ki, viszont nem feltétlenül akarok olyan személyes lenni, mint ahogy azt a könyv megkívánja.
A tartalomról röviden olvashattok pl. a Librin, ennél többet én sem írnék le róla. A link mögött a könyv hátsó borítóján lévő szövegrészlet is olvasható, ami szerintem egy kissé aránytalan módon a regény egyik (kétségkívül fontos) témájára, a családon belüli erőszakra tereli a figyelmet, s ezzel mintha háttérbe szorítaná a felbukkanó egyéb témákat.
Lehet, hogy aki a borítóra az idézetet választotta, nem tudott elszakadni attól a képzettől, hogy az erőszak ábrázolása garantáltan vonzza majd az olvasókat, de szerencsére az írónő tartózkodik az efféle egyszerű és hatásvadász megoldásoktól, és nem szerepeltet a kelleténél több erőszakos jelenetet a regényében.
A takarékosság és visszafogottság egyébként az egész regényre jellemző, és igazán csodálatra méltó, hogy Hirvonen mindössze 160 oldalban képes pontosan érzékeltetni a szereplők jellemét, múltját, félelmeit és vágyait. S mindaz, amit megtudunk, talán azért olyan szívfájdító, mert Anna és Ian teljesen hétköznapi emberek, s ami velük történt, az bárkivel megeshetne, és lehetetlen megokolni, hogy akkor miért épp velük történt.
Ugyanígy nem lehet megfogni azt a pillanatot sem, amikor eldőlt, hogy Ian magányos, a könyveibe menekülő fiú lesz, és azt sem lehet tudni, hogy mikor vált Anna a nevetség tárgyává, akinek a nagy gonddal szervezett bulijára csak azért mennek el az osztálytársai, hogy röhöghessenek a lány szánalmas beilleszkedési kísérletein. Viszont úgy tűnik, hogy Anna és Ian is arra kényszerülnek, hogy egész életükben a gyerekkorukban rájuk osztott szerepet játsszák – egészen addig, amíg nem találkoznak egymással. (A regényben természetesen ez nem ilyen nyálas, mint ahogy az előző mondat alapján tűnhet.)
A kényszerű szerepjátszáshoz szorosan kapcsolódik, hogy fájdalmas látni, milyen egyszerű dolgoknak örülnek a szereplők, főleg Anna, a történet narrátora. A lány boldogtalan életének egyik legnagyobb öröme pl. az, ha zavartalanul eltölthet egy délelőttöt a parkban vagy egy kávézóban, közben olvashat, nézelődhet, s úgy csinálhat, mintha ő is csak egy hétköznapi nő lenne, akinek nem kell az egész szerencsétlen családjáért felelősséget vállalnia. Anna efféle kedvteléseit és vágyait viszont érdekesen ellensúlyozza az, hogy az elmegyógyintézetben élő bátyja, Joona, egyszer a fejéhez vágja, hogy milyen könnyű is az élete, hiszen szabadon járhat-kelhet, ő, Joona pedig még ezt sem teheti meg. Joona keserű szavaiból úgy tűnik, hogy mindenki életénél van nehezebb, s ez egyúttal valamiféle kontextusba helyezi Anna életét és nehézségeit is.
S itt muszáj egy kicsit belekevernem némi narratológiát az írásomba: mint mondtam, Anna meséli el a történetet, s még az Ian életéről szóló részeket is Anna szemén át ismerjük meg. Természetes tehát, hogy a regényben Anna sorsa tűnik a legnehezebbnek: ő az, aki mindenkiért feláldozza magát, aki mindenkiről gondoskodik, aki nem kérdez, csak ott van, amikor szükség van rá. Joona szavai viszont elgondolkodtatnak: egyáltalán nem biztos, hogy Annának van a legnehezebb dolga. Lehet, hogy a fiúnak, akivel Ian egy bulin beszélget, vagy a George W. Bush politikája ellen tüntetőknek, akik a tüntetésen Joonát meglátva összesúgnak és vihognak, épp olyan szerencsétlen múltjuk van, mint Annának, de ezt Anna soha nem fogja megtudni.
S az is hiú reménynek tűnik, hogy az ember annyira közel legyen valakihez, hogy egy közösen átélt eseményről beszélve a másik is ugyanarra emlékezzen.
