Bartis Attila: A nyugalom

Körülbelül másfél évvel ezelőtt láttam a könyvből készült filmet, és nekem már az is nagyon „tetszett”, vagyis meglehetősen nyugtalanító, zavarba ejtő és letaglózó élmény volt. Azóta is ott motoszkált bennem a gondolat, hogy majd egyszer mindenképpen elolvasom a regényt is, és most végre eljött a pillanat. Most, olvasás után pedig úgy érzem, hogy a könyv nem meglepő módon messze felülmúlja a filmet, és olyan élményben volt részem általa, amilyenben csak nagyon ritkán.

Sokan írtak már a történetet is leíró, alapos és élvezetes ismertetőt és kritikát a könyvről (nekem legjobban Peti bácsi és Könyvtáros Testvér ajánlója tetszett), és szerintem aki erről a regényről akar olvasni, elsőként nem engem fog megtalálni, úgyhogy az események taglalásától ezúttal teljes mértékben eltekintek és csakis a saját érzéseimről és gondolataimról mesélek.
 
Az egyik legelső és legmeghatározóbb benyomásom a könyvről az volt, hogy régen (ha valaha egyáltalán) olvastam már ennyire szenvtelenül önmarcangoló, normális emberi érzelmektől mentes, betegesen durva regényt. (Most elgondolkodtam kicsit jobban, és a hatalmas különbségek ellenére az Amerikai psycho jutott eszembe mint hasonló regény.) Lehet, hogy velem van a baj, de ha olyan emberekről olvasok, mint Andor vagy az anyja (vagy épp Pat Bateman), akkor az én első reakcióm általában nem az undor vagy az iszonyodás, hanem a kíváncsiság, a szánalom és a szomorúság. Így voltam ezzel most is, és szinte le sem tudtam tenni a könyvet, annyira szerettem volna valahogy belemászni Weér Andor és Rebeka lelkébe, hogy minél jobban megismerjem őket.
 
Ám a Nyugalom nem adja meg a megismerés és főleg a megértés örömét. Rengeteg fontos részletet megtudunk az egyes karakterek életéről és döntéseiről: arról, hogy hogyan árulta el Weér Rebeka művésznő a lányát a karrierje érdekében; arról, hogy Andor hogyan segített fenntartani anyja egyre inkább elhatalmasodó paranoiáját; arról, hogy Andor testvére, a hegedűművésznek készülő Judit már alig tizenévesen is úgy érezte, hogy lehazudta a neki rendelt hazugságadagot, s csak azért nem lett még öngyilkos, mert nagyon félt; vagy éppen arról, hogy Andor szerelme, Fehér Eszter hogyan és miként került Magyarországra – ám ez a sok-sok részlet mind elvész a karakterek lelkének csöndjében és ürességében.
 
Úgy érzem, a Nyugalom karakterei felett tényleg üres az ég, és egyikük sem remélhet megváltást sem a szerelemtől, sem a haláltól. Andor és az anyja be vannak zárva saját múltjukba, ahol nem változik semmi, s amely igazából mindkettőjük számára az örök jelen marad. És hiába ismerkedik meg Andor Eszterrel, hiába adják ki a könyvét, hiába deríti ki, hogy mi történt Judittal, ezek a dolgok végül is semmit sem számítanak, mert számára az egyetlen valóság az anyjával való beteges szimbiózisa.
 
Egyébként Andor és Rebeka minden beteges viszonya és a személyes sorsuk tragédiája ellenére számomra a legmegrendítőbb Eszter alakja volt. A lány labilis pszichéjét állandó hallgatásba burkolja: nem beszél magáról és a múltjáról, s azt állítja, ő voltaképpen csak azóta létezik, mióta Andort ismeri. Ám kettejük kapcsolata végül felőrli őt, s én őt tartom a legnagyobb áldozatnak a könyvben. Mert bár A Weér-család tagjai szépen lassan elpusztítják egymást és magukat, ők legalább tudják, mire számíthatnak, ám Eszter kívülállóként, védtelenül lesz része Andor és Rebeka magánpoklának.
 
A történet, a világkép, a karakterek és a hangulat zsenialitása mellett (vagy mindezzel párhuzamosan) még egy dolog volt, ami nagyon különlegessé tette ezt a regényt számomra: a történelmi és politikai események szerepe a regényben. A történelmi háttér végig fontos volt, de nem tolakodott az előtérbe, és talán most először életemben éreztem úgy egy könyv kapcsán, hogy jó, hogy ezt magyarként olvashatom, mert így talán van esélyem megfejteni a sok apró részletet és utalást, amelyek nem magyar szemmel nézve valószínűleg a legjobb fordítás mellett sem lennének egyértelműek. Úgyhogy hálás vagyok a szerzőnek, amiért egy önmagában is zseniális regényt írt, és ráadásul kedvet csinált ahhoz, hogy újabb magyar szerzőket olvassak. Hiszen ha akad egy ilyen jó hazai író, akkor biztosan van még több is. Én meg szeretném felfedezni őket.