Ti olvastatok már indiai felnövés-regényt? Én még sose, és érdekelt, milyen az. (Meg hát a Zabhegyezőt is emlegetik a leírásban, ami mindig kíváncsivá tesz.)

Ebből a regényből kiderül, hogy a felnövés Indiában ugyanolyan nehéz ügy, mint a világ bármely más táján – már persze azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy kamasz- és fiatalfelnőtt-nyavalyákkal meg lelkizéssel töltsék az idejüket. (A főszereplő mellesleg tudja is, hogy igazából jó dolga van, hogy ezt megengedheti magának, de ez csak hozzátesz az általános nyomorához – erről majd írok még.)

A regény főszereplője, Agastya (elangolosodott barátainak és – szintén elangolosodott – önmagának csak August), már nem éppen kamasz: a történet kezdetén 24 éves, és éppen az Indiai Közigazgatási Hivatalban készül megkezdeni a gyakornoki idejét, amely után biztos a végleges kinevezés – olyan pozíció ez, amelyre minden évben milliónyi (tényleg!) ambiciózus/lusta indiai ifjú pályázik, mert ez az állás életre szól, kényelmes (bár elég unalmas) életet biztosít, és alig valami munkával jár.

Az indiai nagyvárosokhoz (Delhi, Kalkutta) és az angol egyetemi világhoz szokott Agastya számára valóságos (kultúr)sokk, hogy a gyakornoki évét valahol a senkiföldjén, egy Madna nevű kisvárosban kénytelen tölteni, ahol se élet, se szórakozás, se ízlés, se semmi nincs. Ráadásul Agastya nem valami lelkes és motivált munkaerő, úgyhogy az idejét nagyjából azzal tölti ki, hogy füvezik, maszturbál, a szórakozás kedvéért hazudozik, vacsorameghívásokat erőszakol ki az ismerőseitől, kifogásokat talál ki, hogy miért nem megy be aznap se a hivatalba, és Marcus Aureliust olvas.

Agastya számára a napok és az emberek teljesen összefolynak – és számomra is, e könyvet olvasva. Nem tudom, hogy az indiai nevek teszik-e, de Agastya életének több tucatnyi szereplője közül maximum ötnek a nevét és kilétét tudtam megjegyezni, és valahányszor (újra?) felbukkant valaki, pánikba estem, mert fogalmam se volt, ki ez itt már megint. Szeretem azt gondolni, hogy ez pont az a hatás, amit a szerző el akart érni – végül is, Agastya is kb. pont ennyire fogalmatlan a madnai éve alatt, és pont ennyire pánikba esik, valahányszor találkozik egy ismerőssel, mert nem tudja, kinek mit hazudozott már össze magával és a múltjával kapcsolatban.

És persze ebben a regényben se a történet a lényeg, hanem Agastya (szörnyen lusta) útkeresése – a főszereplő nagyjából annyit szeretne az élettől, hogy „boldog legyen”, de elképzelése sincs semmiről – nemhogy arról, hogy hogyan kéne a boldogságot megtalálni, de még arról se, hogy őt úgy egyáltalán mi tenné boldoggá. Agastya összevissza sodródik tehát, nyughatatlan és kielégíthetetlen – viszont érdekes módon nem teljesen önközpontú.

Agastya, miközben a tökélyre vitt semmittevésével és állandó egzisztencialista agyalásával simán veri az összes nyugati kamasz-/felnövésregény hősét együttvéve, végig tudatában van a saját privilegizált helyzetének és mérhetetlen szerencséjének, és szégyelli is magát rendesen, amikor mondjuk meglátogat egy leprakórházat vagy egy törzsi falut, ami még a világvégi Madnán is túl van, és látja, hogyan élnek az emberek. És érdekes ez – Agastya esetében nem kell azt mondani, hogy: Afrikában meg éheznek, inkább örülnél a jódolgodnak ahelyett, hogy itt nyavalyogsz.

Agastya egész pontosan látja, hogy mellette éheznek, és nem érzéketlen mások nyomorára. De a nyughatatlanság, az angst, a cinizmus, a tehetetlenség, a homályos elégedetlenség ettől még nem múlik el.

És a szokásos egzisztencialista kérdések mellett itt még az indiaisággal is külön meg kell küzdeni. Agastya pl. goai keresztény anya és bengáli hindu apa fia, igencsak angolos nevelésben részesült, majd pedig elkerült India egy olyan vidékére, ahol nem beszéli a helyi nyelvet – nem is csoda, hogy nem nagyon tudja, ki ő és hol van otthon. És mások példája sem segít rajta – vannak ismerősei, akik Amerikába mentek, vannak, akik valamelyik indiai megavárosban élnek, vannak, akik angolhoz mentek feleségül – csak az biztos, hogy egyikük sem tudja, mit kezdjen magával, és hogy mit jelent indiainak lenni Indiában és Indián kívül.

Viszont ez nem valami búvalbévelt nyugati (kamasz-)egzisztencializmus, ami itt van, hanem roppant ironikus fajta: Agastya folyamatosan gúnyolódik a nyugatiakon, akik Indiába jönnek, hogy „megtalálják önmagukat”, és ugyanolyan folyamatosan önironizál, lévén, hogy ő is épp azon van, hogy nyugati-módra megtalálja önmagát.

Ja, és ilyen (sokszor gyermeteg és vaskos, viszont valamiért rém szórakoztató) humorral nem nagyon találkozni a nyugati kamaszregényekben. Agastyának nagyjából mindenről a szex jut eszébe, és minden egyes beszélgetéshez és a legmagasztosabb témákhoz is imádnivalóan cinikus, tiszteletlen és/vagy durva belső kommentárokat fűz – rég mulattam már ennyit regényen.

(A szerző különben maga is az Indiai Közigazgatási Hivatalnál dolgozik, úgyhogy vágja, hogy mennek a dolgok a hivatalban és annak környékén. Még az is lehet, hogy a Havi Költségvetési Megbeszélések alatt, sutyiban írta ezt a regényt. Nem lennék meglepve.)