Te jó ég, hogy milyen jó néha efféle regényt olvasni.

Olyan – régifélét.
Olyan – lassút.
Olyan – olyat, amiben a szerző érezhetően törődik a szereplőivel, és amiben te is törődni fogsz a szereplőkkel.

Muszáj is – 800+ oldalt nem lehet érzelmi bevonódás nélkül végigcsinálni. És még jó, hogy ez nem posztmodern, ahol a szerző mindenféle ironikus távolságtartást követel meg tőled. Itt szerencsére nincs ilyesmiről szó.

Szóval na – ez egy régimódi regény, ezermillió szereplővel, jó sok történetszállal, jókkal meg gonoszokkal – de nem feketén-fehéren jókkal és gonoszokkal. Itt inkább a szürke ötven árnyalatáról van szó, már ami az emberi jellemek sokféleségét és a mindenféle motivációkat illeti.

A legfőbb főszereplő pedig – viszonylag meglepő módon: egy nő. Dorothea Casaubon (született Brooke) egy idealista, roppant energikus, intellektuális, jóindulatú, önfejű fiatal nőszemély, aki van olyan szerencsés, hogy mehet a saját feje után, mert – sok okból.

Mert van saját jövedelme.
Mert olyanok a barátai és a családja, hogy némi akadékoskodás után végül mindig kiállnak mellette.
Meg mert van annyira bátor, hogy szembe mer menni azzal, amit körülötte mindenki akar – többször is, rendületlenül, megalkuvás nélkül.

Dorothea igen érdekes és izgalmas karakter, aki inkább maga törődik a birtokával ahelyett, hogy valami erős férfi gondjaira bízná azt, és aki ugyanakkor el is szúrja a dolgait sokszor, mert nem tudja pontosan felmérni, mire vágyik valójában, és hogy hogyan tudna boldog lenni. De lassan – nagyon lassan – tanul a hibáiból és tévedéseiből.

De mondom: van itt sok más érdekes szereplő és történet is, kezdve a nagy-újító tervekkel a városba érkező fiatal orvostól (akinek az újító tervei nem pont az elképzelések szerint alakulnak) a nyughatatlan, aktív életre vágyó aranyifjú-növendék fiatalúron át egészen az idegen származású (tehát eleve gyanús), lánglelkű márciusi-ifjú férfiig, aki nem hajlandó semmiféle megalkuvásra. (Pro kvíz: kivel fog összejönni végül lánglelkű poétánk? Igen. Igen! De ennek így kell lennie, és a végkifejlet semmit sem veszít az erejéből attól, hogy megtörténik, aminek meg kell történnie. Mellesleg Eliot nem is veszteget sok szót ezekre az oly-nyilvánvaló megtörténésekre. [Ez nem egy romantikus regény.])

A sok egyéni történet mellett egyébként a 19. századi vidéki Anglia fontos eseményeiről is képet kaphatunk. Bár nekem speciel ez a történelmi-politikai szál nem talált nagyon elevenembe. Vagy 15 évvel ezelőtt biztos tanultam valamit az angolszakon whigekről meg torykról, de ez a tudás azóta biztonságosan eltemetődött, úgyhogy a regényben leírt politikai csatározásokból nem értettem sokat. Annyi lejött azért, hogy az egyszerű vidéki népség nem volt híve az olyasféle újításoknak, mint pl. a vasút.

De végül is ez mindegy, mert szerintem Eliot legnagyobb erőssége az, hogy pusztán a szereplői sorsán és történetein keresztül is jó sok mindent el tud mondani arról, hogy milyen volt, milyen lehetett élni akkor a vidéki Angliában.