Vannak ennek a regénynek mindenféle rétegei és témái. Szól például a bevándorlás/integrálódás viszontagságairól (mint kiderül, a bevándorlás különösen viszontagságos akkor, ha más színű és vallású és gyökeresen más kultúrájú vagy, mint az emberek azon a helyen, ahova mész), aztán a családi és társadalmi viszonyokról, amelyek eléggé meghatározhatják, hogy mit kezdesz vagy kezdhetsz az életeddel, aztán még egy kicsi legújabb kori történelem és mindenféle muszlim vs. nem-muszlim feszültségek is vannak benne (9/11, tüntetések és ellentüntetések).

Szerintem ez a történelmi és társadalmi-feszültséges szál a leggyengébb. Úgy vettem észre régebben is, az In the Kitchen c. regényét olvasva, hogy Monica Ali jobb akkor, amikor egyéni életekre koncentrál, és azokon keresztül mutat meg nagy és fontos témákat, mint amikor megfoghatatlan, arctalan csoportosulásokról ír, mint pl. ebben a regényben – ebből a muszlim meg nem-muszlim szálból itt nekem csak annyi jön le, hogy valami Tigrisek meg Nemtudom-mik szórólap-háborúznak a környéken, és maguk-sem-tudják-miféle felvonulásokat szerveznek, nagyjából ismeretlen célból.

De ez egyébként mellékes (nekem), mert ami leginkább foglalkoztatott és nem szűnő érdeklődéssel töltött el ezt a könyvet olvasva, az a főszereplő magára-eszmélése volt. Olvasás közben sokszor eszembe jutott Kate Chopin műve, az Ébredés, és azon gondolkodtam, hogy nem sok minden változott az elmúlt 100 év alatt.

A regény főszereplője Nazneen, egy bangladesi falusi lány, akit férjhez adnak egy Londonban élő, idősebb bangladesi férfihez, ahogy az az élet rendje. Nazneen jó és engedelmes leány, és igen erős benne mind a kötelességteljesítés igénye, mind pedig az a hit, hogy a dolgok Allah/a Sors kezében vannak, és aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik, és úgyse tehetünk ellene semmit.

Érdekes ellentét Nazneen húga, a világszép Hasina, aki igen korán a saját kezébe veszi a sorsa irányítását (ami egyébként katasztrofális következményekkel jár, ahogy azt a személyesen soha meg nem jelenő Hasina leveleiből megtudjuk). Az „azért vagyunk a világon, hogy sztoikusan eltűrjük a nekünk kirendelt szenvedésadagot” mentalitást zsigerből elutasító, önálló Hasina élete egész másként alakul, mint Nazneené, de az, hogy Hasinának mi sikerül és mi nem, egyáltalán nem azt jelenti, hogy akkor Nazneené a helyes út. És azt sem jelenti, hogy Hasináé az. (Szerencsére ebben a regényben kevés a moralizálás.)

A történet lényegében arról szól, hogy hogyan lesz nagyon lassan önálló, a saját életét irányítani képes (és irányítani akaró) nő az engedelmes Nazneenból. Érdekes – és nekem nagyon tetszik –, hogy Nazneen önállósodási vágyai és első apró önálló tettei teljesen természetesek, nincs itt semmi nagy csinnadratta. Nazneen nem vall éppen feminista nézeteket, vagy nem kell mondjuk egy bántalmazó házasságból menekülnie, és ha csak a felszínt nézzük, nincs rossz élete Londonban – elvileg nincs hát miért lázadoznia. És mégis – ott az a kis kíváncsiság benne, az a kis (majd egyre erősebb) igény, hogy: ki akarom próbálni, mit tudok egyedül. Ami szerintem csodás és nagyon emberi.

És Monica Ali nagyon finoman adagolja ezt már a regény legelejétől kezdve: ahogy Nazneen egyedül elmegy sétálni a nagy-bűnös Londonban, eltéved, és pisilnie is kell, és ő amúgy is csak egy muszlim nő, akinek keresnivalója se lenne az utcán egyedül – és persze pánikba is esik, de megoldja a helyzetet, és aztán szeretne elbüszkélkedni vele, hogy megoldotta. Vagy ahogy lassan megbarátkozik a testével, és még olyan merész gondolatai is támadnak, hogy mi lenne, ha borotválná a lábát. Aztán később már a száját is ki meri nyitni, és el tudja mondani, hogy mit akar.

Ez az egész ébredés-történet rém érzékeny és finom – és úgy tűnik, nem olyasmi, aminek van egy fix végpontja.

(Mellesleg: ez egy nagyon humoros regény is, egy halom karikatúra-szerű, valahogy mégis élő és hihető és érthető szereplővel, és sok színnel és szaggal, amitől kedvem támad végiggyalogolni a Brick Lane-en.)