Jó sokáig tartott, mire ennek a könyvnek a végére értem, ami persze nem Kelly Link hibája, egyszerűen csak volt most néhány hét, amikor nehezen tudtam egyszerre három másodpercnél tovább odafigyelni egy könyvre, úgyhogy inkább nem is erőltettem a dolgot. Az első novellát még valamikor augusztus közepén olvastam el, az utolsót pedig ma reggel, de utólag úgy gondolom, nem is baj, hogy ilyen lassan ment az olvasás, mert így legalább némi távolságból tudom szemlélni a könyvet. Arra például határozottan emlékszem, hogy olvasás közben mindegyik novella emlékezetesnek tűnt, most viszont, hogy leültem írni a könyvről, hirtelen rájöttem, hogy a négy-öt héttel ezelőtt olvasott történetek nagy részét már nem tudom felidézni, csak pár homályos, néha nyugtalanító, néha elbűvölő, néha pedig szívszorító kép és különös érzés maradt meg bennem belőlük – olyasmi emlékek, mint amilyenek egy-egy különösen bizarr vagy érthetetlen álom után maradnak meg, és bár az emlékképek sokszor nagyon is maradandók, az álom teljes történetét ébredés után néhány órával általában már képtelenség felidézni.

Kelly Link művei is felidézhetetlenek, ami talán annak köszönhető, amihez hasonlót mások is említenek (pl. itt és itt): ezek a nyugtalanító-misztikus novellák sokszor nem is történetek, hanem más fantasyművek ismerős elemeiből, klasszikus mesék kifordított történetdarabkáiból, és szabadon egymás mellé dobált asszociációkból összeálló írások, amiket nemigen lehet racionálisan megközelíteni, és amikről nem könnyű mesélni.

Egyrészt azért nem, mert az írónő történetei is olyanok, mint Iris Murdoch The Unicorn c. regénye, amiről egyszer azt mondta egy tanárom, hogy a cselekmény folyamatosan „kitörli”, érvényteleníti magát, s bár olvasás közben úgy tűnik, követhető és nagyjából érthető minden, a végére érve mégsem tudjuk felidézni a történetet, és olyan érzésünk támad, mintha semmi (és semminek az ellenkezője) sem történt volna. (És tényleg – legalább háromszor olvastam eddig azt a regényt, és tudom, hogy kiváló könyvnek tartom, de fogalmam sincs, miről szól, pedig minden újraolvasáskor elhatározom, hogy most majd mindent megjegyzek – de sosem sikerül.) Szóval – Kelly Link novellái is ilyenek.

Másrészt az írónő írásmódja miatt sem könnyű elmesélni ezeket a történeteket. Ahogy említettem, a novellák sokszor ismerős elemekből épülnek fel, vagy legalábbis olyan módon épülnek fel, amihez tudok valahogy viszonyulni. Kelly Link szereplőinek furcsa álmai, irracionális gondolatmenetei és szabad asszociációi természetesen nem pont olyanok, mint az enyémek – de azt én is tudom/tapasztalom (mint ahogy mindenki), hogy hogyan működik a képzelet, vagy hogy mennyire furcsa képekkel és történetekkel áll elő az agyam, amikor alszom. S az írónő mindezt le is írja, nagyon „pontosan”, de szerintem nincs két olvasó, aki ezeket a novellákat ugyanúgy értelmezné, vagy akire pontosan ugyanaz a részlet hatna belőlük.

Persze nagyjából bármelyik könyvről elmondható, hogy mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja – de azért vannak fokozatok, meg vannak dolgok, amiket általában viszonylag könnyen meg lehet fogalmazni egy-egy könyvvel kapcsolatban, és azzal áltatom magam, hogy a posztjaim többségében nekem is sikerül valamivel többet mondanom az adott könyvről, mint hogy: „aki tudni akarja, milyen, olvassa el magának”. Erről a könyvről viszont tényleg csak ennyit tudok mondani. És mindössze ennyit akarok mondani, mert bár beszélhetnék még arról, hogy az én képzeletemet mely történetek mely részletei ragadták meg, vagy megpróbálhatnám megmagyarázni, hogy pontosan mitől tartok borzasztóan szomorúnak vagy épp teljesen elragadónak valami apróságot valamelyik történetben, ez mindössze az én „lelkivilágomról” árulna el többet, a könyvről viszont továbbra sem derülne ki semmi. Úgyhogy – aki tudni akarja, milyen ez a könyv, olvassa el magának.