Michelle Granas: Zaremba, or Love and the Rule of Law
Nemrég kaptam egy emailt a könyv írójától, kérdezte, érdekelne-e engem a könyve. Érdekesnek tűnt – leginkább a cím és a fülszövegben vázolt tartalom közötti ellentmondás keltette fel a figyelmemet. A cím elsőre teljesen olyan, mintha legalább kétszáz évvel ezelőtt járnánk (Henry Fielding és Samuel Richardson regénycímei jutnak eszembe róla), a fülszövegből viszont az derült ki, hogy a történet ma játszódik, s ráadásul teljesen komolynak tűnt, én meg nagyon kíváncsi voltam, lehet-e még a 21. században komoly (mondjuk: szépirodalom-féle) történeteket írni ilyen címmel, úgyhogy elolvastam a könyvet.
Szóval, a történet a 2000-es években játszódik, Lengyelországban. A főszereplő a gyermekbénulás miatt megnyomorodott, világtól elzártan élő, rendkívül becsületes Cordelia, akinek a napjait az tölti ki, hogy gondot visel kevéssé életrevaló és/vagy beteg családtagjaira. Cordelia apja idős egyetemi tanár, aki szinte kizárólag csak versidézetekben képes beszélni; az anyja súlyosan zavarodott; a testvére pedig egy kommunikációképtelen barlanglakó. Nem sok közük van tehát a „való élethez”, mint ahogy Cordeliának se (de aztán később kiderül, hogy krízishelyzet idején a lány és a családtagjai is egészen jól feltalálják magukat).
A regény kezdetén Cordelia véletlenül megismerkedik a gazdag, titokzatos, roppant férfias és vonzó üzletemberrel, Zarembával, aki épp a hatóságok elől menekül, mert mindenféle (talán koholt?) vádak alapján üldözik. Cordelia családja elrejti a férfit, s az együtt töltött napok alatt a lány igen gyorsan szerelemre lobban Zaremba iránt – miközben folyamatosan a lelkiismeretével viaskodik, mert hiába a szerelem, nem egészen biztos benne, hogy a férfi tényleg ártatlan, ő pedig képtelen volna tiszta szívvel ragaszkodni valakihez, aki bűnös. Cordelia mindenesetre úgy határoz, hogy kiáll Zaremba mellett az igazságért folytatott harcában, s ketten együtt eléggé veszélyes ügyekbe keverednek, miközben megpróbálják bizonyítani a férfi ártatlanságát.
Nagyon furcsa nekem ez a könyv, amiatt, amire már a poszt elején is utaltam. Nyilván túlzok, de szerintem utoljára valamikor a 19. században írtak komolyan regényeket arról, hogy a hátrányos-helyzetű-ám-erkölcsös leányzó és a férfiasságtól duzzadó kvázi-rosszfiú (aki mégsem rosszfiú) összekerülnek egymással. A Zaremba pedig tényleg mai regény, nemcsak azért, mert 2013-ban jelent meg, és a 2000-es években játszódik, hanem azért is, mert a problémák/konfliktusok benne nagyon is maiak. A fő téma (Zaremba és Cordelia szerelmének kalandos, félreértésekkel tarkított, néhol vicces, néhol tényleg szívszaggató története mellett) ugyanis az, hogy milyen üzelmek folynak egy viszonylag frissen demokratizálódott ország köz- és politikai életében: korrupció; alaptalan gyanúsítgatások és koholt vádak alapján megindított eljárások olyan emberek ellen, akik véletlenül útban vannak valakinek (Zaremba is egy efféle eljárás áldozata); a törvények állandó kiforgatása; meg még sorolhatnám.
A 19. századot idéző szerelmi történet és a 21. századi fő konfliktus elég érdekes elegyet alkot; és hozzáteszem, hogy posztmodernkedésnek meg iróniának itt nyoma sincs (humor egyébként van a regényben, ami igen jó) – szóval ez komoly. És az agyam valahogy tiltakozik ez ellen – mert a poszt-posztmodern korban élek (vagy abban, amit Viktor Pelevin úgy hív, „fejlett posztmodern”), és az olyan könyvekhez vagyok szokva, amelyekben minden ironikus; még a mai „realista” könyvek is úgy realisták, hogy ironikusak. A Zaremba viszont határozottan nem ironikus, s ez igen különös hatást kelt, és számomra rettenetesen valótlannak hat az, hogy ez a regény komoly.
De közben meg nagyon is élveztem olvasni ezt a könyvet, teljesen komolyan izgultam a szereplőkért, aggódva figyeltem, hogy mi lesz, és folyton arra gondoltam, hogy: „jaj, csak forduljon minden jóra”. Kissé elszoktam már ettől az élménytől, de egyáltalán nem bánom, hogy most megint részem volt ebben.
Egyébként meg lehet, hogy ez már a poszt-poszt-posztmodern kor, és megint lehet komolyan romantikus-kalandos, igazságért-harcolós történeteket írni.
Szóval, a történet a 2000-es években játszódik, Lengyelországban. A főszereplő a gyermekbénulás miatt megnyomorodott, világtól elzártan élő, rendkívül becsületes Cordelia, akinek a napjait az tölti ki, hogy gondot visel kevéssé életrevaló és/vagy beteg családtagjaira. Cordelia apja idős egyetemi tanár, aki szinte kizárólag csak versidézetekben képes beszélni; az anyja súlyosan zavarodott; a testvére pedig egy kommunikációképtelen barlanglakó. Nem sok közük van tehát a „való élethez”, mint ahogy Cordeliának se (de aztán később kiderül, hogy krízishelyzet idején a lány és a családtagjai is egészen jól feltalálják magukat).
A regény kezdetén Cordelia véletlenül megismerkedik a gazdag, titokzatos, roppant férfias és vonzó üzletemberrel, Zarembával, aki épp a hatóságok elől menekül, mert mindenféle (talán koholt?) vádak alapján üldözik. Cordelia családja elrejti a férfit, s az együtt töltött napok alatt a lány igen gyorsan szerelemre lobban Zaremba iránt – miközben folyamatosan a lelkiismeretével viaskodik, mert hiába a szerelem, nem egészen biztos benne, hogy a férfi tényleg ártatlan, ő pedig képtelen volna tiszta szívvel ragaszkodni valakihez, aki bűnös. Cordelia mindenesetre úgy határoz, hogy kiáll Zaremba mellett az igazságért folytatott harcában, s ketten együtt eléggé veszélyes ügyekbe keverednek, miközben megpróbálják bizonyítani a férfi ártatlanságát.
Nagyon furcsa nekem ez a könyv, amiatt, amire már a poszt elején is utaltam. Nyilván túlzok, de szerintem utoljára valamikor a 19. században írtak komolyan regényeket arról, hogy a hátrányos-helyzetű-ám-erkölcsös leányzó és a férfiasságtól duzzadó kvázi-rosszfiú (aki mégsem rosszfiú) összekerülnek egymással. A Zaremba pedig tényleg mai regény, nemcsak azért, mert 2013-ban jelent meg, és a 2000-es években játszódik, hanem azért is, mert a problémák/konfliktusok benne nagyon is maiak. A fő téma (Zaremba és Cordelia szerelmének kalandos, félreértésekkel tarkított, néhol vicces, néhol tényleg szívszaggató története mellett) ugyanis az, hogy milyen üzelmek folynak egy viszonylag frissen demokratizálódott ország köz- és politikai életében: korrupció; alaptalan gyanúsítgatások és koholt vádak alapján megindított eljárások olyan emberek ellen, akik véletlenül útban vannak valakinek (Zaremba is egy efféle eljárás áldozata); a törvények állandó kiforgatása; meg még sorolhatnám.
A 19. századot idéző szerelmi történet és a 21. századi fő konfliktus elég érdekes elegyet alkot; és hozzáteszem, hogy posztmodernkedésnek meg iróniának itt nyoma sincs (humor egyébként van a regényben, ami igen jó) – szóval ez komoly. És az agyam valahogy tiltakozik ez ellen – mert a poszt-posztmodern korban élek (vagy abban, amit Viktor Pelevin úgy hív, „fejlett posztmodern”), és az olyan könyvekhez vagyok szokva, amelyekben minden ironikus; még a mai „realista” könyvek is úgy realisták, hogy ironikusak. A Zaremba viszont határozottan nem ironikus, s ez igen különös hatást kelt, és számomra rettenetesen valótlannak hat az, hogy ez a regény komoly.
De közben meg nagyon is élveztem olvasni ezt a könyvet, teljesen komolyan izgultam a szereplőkért, aggódva figyeltem, hogy mi lesz, és folyton arra gondoltam, hogy: „jaj, csak forduljon minden jóra”. Kissé elszoktam már ettől az élménytől, de egyáltalán nem bánom, hogy most megint részem volt ebben.
Egyébként meg lehet, hogy ez már a poszt-poszt-posztmodern kor, és megint lehet komolyan romantikus-kalandos, igazságért-harcolós történeteket írni.
