Sue Townsend: Adrian Mole & Co. - The True Confessions of Adrian Albert Mole
Nem tudom, milyen indíttatásból született az Adrian Mole-sorozat ezen kusza és mérsékelten vicces darabja (a tippem: Townsend vagy a kiadója talán arra gondolhatott, ki kéne adni valamit két „rendes” könyv között), vagy hogy van-e ennek a könyvnek valami mögöttes jelentése, ami elkerülte a figyelmemet. De nem is fogok utánanézni, mert tapasztalataim alapján egy átlagos Adrian Mole-könyvet netes kutatások nélkül is egész jól meg lehet érteni. Szóval, feltételezem, hogy értem azt, ami a könyvben áll, és mivel értem, teljesen értetlenül állok e könyv előtt, és arra gondolok: mégis mi ez a zavaros izé?
Az Adrian Mole & Co. három részből áll, amelyek önmagukban sem túl jók és koherensek, az meg külön rejtély, hogy ez a három rész hogyan kapcsolódik egymáshoz. Nagy jóindulattal azt mondanám, hogy rettentő esetlegesen; kritizálósabb kedvemben meg azt, hogy sehogy.
Az első részben naplórészleteket, levelezéseket és Mole-féle nyavalygós entellektüelkedéseket olvashatunk, amelyek a főhős kamaszkorának végéről és fiatal felnőttkorából származnak. Némelyik írás egész vicces, bár egyiken sem nevettem szívből, hangosan, ami az első két Adrian Mole-könyv esetében még gyakran előfordult. (A második könyvről ugyan nem írtam, de az is ugyanannyira tetszett, mint az első.)
A második rész Sue Townsend (?) „naplójából” közöl részleteket. Van itt leírás Townsend mallorcai nyaralásáról; egy oroszországi útról, amelyen a szerző több más angol íróval együtt vett részt; meg van még egy-két, szerintem véletlenszerűen idehányt írás. Townsendet nem nevezném éppen szellemes útinapló-szerzőnek, s az útleírásaiban nem sikerült említésre méltó humort felfedeznem. Meglehet persze, hogy az írónőnek olyan speciális humora van, amit én egyáltalán nem tartok szórakoztatónak – végül is nyilván nem vagyok a világ összes fajta humorára vevő. De azért furcsállom ezt az egészet, mert, mint az előbb írtam, az első két Adrian Mole-könyvet határozottan viccesnek tartottam alig egy-két hónappal ezelőtt, s nem hiszem, hogy azóta olyan sokat változtam volna.
A könyv harmadik része Margaret Thatcher kislánykori naplójából közöl részleteket. A stílus és a forma olyan, mint az Adrian Mole-naplók esetében, de Margaret iskoláskora természetesen másfajta nehézségekben és örömökben bővelkedik, mint Adriané. Mint az a naplóból kiderül, a fiatal Margaret kikapcsolódásként kémiakönyveket szeret olvasni; bűntudata van, ha elcsen egy szem mazsolát; kritizálja az anyját, mert mindössze napi tizenhat órát dolgozik; hétfőn pedig azt írja a naplójába: „végre, megint iskola!”. És az is kiderül, hogy már iskolásként is rühelli a prolikat, és szent meggyőződése, hogy aki csóró, az mind maga tehet róla. Szóval, a kis Margaret stréber, szívtelen, munkamániás, besúgó-hajlamú, perfekcionista gyerek, akit mindenki utál és messzire kerül. Hát – oké. Némelyik naplóbejegyzés tűrhetően humoros, de aztán elég hamar unalmassá válik az egész – igen, értem, hogy Margaret Thatchernek kőből van a szíve, meg hogy ő a megtestesült gonosz, meg hogy már kislányként is Vasladynek készült, de minek ezt ennyire ragozni? A könyvnek ez a része egy elég olcsó, túl direkt és nem túl szellemes Thatcher-fikázás – az első két Adrian Mole-könyv mintegy-mellékes Thatcher-kritikája sokkal jobb ennél.
Szóval ilyesmi ez a könyv – három különálló részből nem-összeálló egész. Azt hiszem, lehet élni nélküle.
Az Adrian Mole & Co. három részből áll, amelyek önmagukban sem túl jók és koherensek, az meg külön rejtély, hogy ez a három rész hogyan kapcsolódik egymáshoz. Nagy jóindulattal azt mondanám, hogy rettentő esetlegesen; kritizálósabb kedvemben meg azt, hogy sehogy.
Az első részben naplórészleteket, levelezéseket és Mole-féle nyavalygós entellektüelkedéseket olvashatunk, amelyek a főhős kamaszkorának végéről és fiatal felnőttkorából származnak. Némelyik írás egész vicces, bár egyiken sem nevettem szívből, hangosan, ami az első két Adrian Mole-könyv esetében még gyakran előfordult. (A második könyvről ugyan nem írtam, de az is ugyanannyira tetszett, mint az első.)
A második rész Sue Townsend (?) „naplójából” közöl részleteket. Van itt leírás Townsend mallorcai nyaralásáról; egy oroszországi útról, amelyen a szerző több más angol íróval együtt vett részt; meg van még egy-két, szerintem véletlenszerűen idehányt írás. Townsendet nem nevezném éppen szellemes útinapló-szerzőnek, s az útleírásaiban nem sikerült említésre méltó humort felfedeznem. Meglehet persze, hogy az írónőnek olyan speciális humora van, amit én egyáltalán nem tartok szórakoztatónak – végül is nyilván nem vagyok a világ összes fajta humorára vevő. De azért furcsállom ezt az egészet, mert, mint az előbb írtam, az első két Adrian Mole-könyvet határozottan viccesnek tartottam alig egy-két hónappal ezelőtt, s nem hiszem, hogy azóta olyan sokat változtam volna.
A könyv harmadik része Margaret Thatcher kislánykori naplójából közöl részleteket. A stílus és a forma olyan, mint az Adrian Mole-naplók esetében, de Margaret iskoláskora természetesen másfajta nehézségekben és örömökben bővelkedik, mint Adriané. Mint az a naplóból kiderül, a fiatal Margaret kikapcsolódásként kémiakönyveket szeret olvasni; bűntudata van, ha elcsen egy szem mazsolát; kritizálja az anyját, mert mindössze napi tizenhat órát dolgozik; hétfőn pedig azt írja a naplójába: „végre, megint iskola!”. És az is kiderül, hogy már iskolásként is rühelli a prolikat, és szent meggyőződése, hogy aki csóró, az mind maga tehet róla. Szóval, a kis Margaret stréber, szívtelen, munkamániás, besúgó-hajlamú, perfekcionista gyerek, akit mindenki utál és messzire kerül. Hát – oké. Némelyik naplóbejegyzés tűrhetően humoros, de aztán elég hamar unalmassá válik az egész – igen, értem, hogy Margaret Thatchernek kőből van a szíve, meg hogy ő a megtestesült gonosz, meg hogy már kislányként is Vasladynek készült, de minek ezt ennyire ragozni? A könyvnek ez a része egy elég olcsó, túl direkt és nem túl szellemes Thatcher-fikázás – az első két Adrian Mole-könyv mintegy-mellékes Thatcher-kritikája sokkal jobb ennél.
Szóval ilyesmi ez a könyv – három különálló részből nem-összeálló egész. Azt hiszem, lehet élni nélküle.
