Jennifer Egan: Emerald City
Mielőtt Jennifer Egan csodálatos, agybizsergető, s egyben szívszaggatóan szép posztmodern könyveket kezdett volna írni, írt olyan könyvet is, mint az Emerald City, ami egyáltalán nem posztmodern, viszont semmivel sem kevésbé szép és szívszaggató, mint mondjuk az írónő A Visit from the Goon Squad c. zseniális regénye. Jennifer Egan egyébként eddig öt könyvet írt, nekem ez volt a harmadik, amit olvastam tőle, s kezdem azt gondolni, az írónő nem tud rosszul írni.
Az Emerald City Egan első kötete volt, s tizenegy novellát tartalmaz. Mindegyik novella valamiféle nagy érzelmi felindulásról, megrázkódtatásról, csalódásról vagy változásról (vagy a változás lehetőségéről) szól, s a történetek végére a főszereplők általában gazdagodnak néhány olyan felismeréssel, amelyek hatására talán majd képesek lesznek a történet határain túl másféle életet élni – vagy éppen nem. Mindegyik történet egy olyan pillanatot ragad meg, amikor valahogy megáll az idő, és a novella szereplője eldöntheti, hogy továbbmegy-e valamerre, vagy marad abban, amiben addig is volt. Hogy kicsit érthetőbb legyek, mondok néhány példát.
Az egyik történetben (Sacred Heart) például egy tizenéves lányról van szó, aki kamaszos szerelemre lobban zűrös életű osztálytársnője iránt, idealizálja és romanticizálja az alakját, s úgy érzi, a lány kedvéért bármire képes lenne. Rettentően felindult állapotban van hónapokig, a saját valóságát kevésnek érzi a másik lány látszólag oly intenzív, sűrű, valódi valóságához képest, mígnem egy véletlen folytán rájön, hogy a romantikusan tragikus életű osztálytárs ugyanolyan átlagos kamasz, mint ő. Csalódás ez – ugyanakkor felébredés egy önpusztító, önámító révületből, s utána a lány újra képes lesz élni.
Egy másik történetben (Puerto Vallarta) egy látszólag boldog család szétesését látjuk. (Ami más szemszögből nézve nem is szétesés, hanem egy eleve hazugságokra épülő viszonyrendszer lebontása, majd újrakezdés külön-külön, más alapokon.) A szétesés persze nem előzmények nélküli, s mielőtt bekövetkezik, megismerjük az apa, az anya és a tizenéves lányuk közti (erő)viszonyokat, a titkokat és érzelmeket, amelyek összekötik őket vagy elválasztják őket egymástól, s aztán egy családi nyaraláson eljön az a pillanat, amikor valaki eldöntheti, hogy kimond-e valamit, s ezzel mindent megváltoztat, vagy pedig továbbra is (el)hallgat, s azzal talán végérvényesen lemond a változás lehetőségéről, kitart az önámítás mellett.
A legtöbb történetben a szereplők a változtatás, a cselekvés mellett döntenek – bár sokszor a változtatás éppen hogy valamiféle passzivitás, a küzdelem feladása, annak elfogadása/beismerése, hogy mondjuk az illető nem illik bele abba a társaságba, amelyikbe vágyik, amelyikbe annyira szeretne beletartozni, de csak a pereméig jut; vagy annak felismerése, hogy az élete álma valószínűleg sosem fog teljesülni, s ezért inkább más álom után néz, amelyet talán majd meg tud valósítani. Ezek a beismerések, felismerések, ráébredések persze szomorúak és lemondással járnak – viszont őszintébben lehet élni utánuk.
A mindegyik történetet átható melankólia mellett egyébként leginkább Jennifer Egan egészen elképesztő helyszínábrázoló képessége köti össze a könyv novelláit. A történetek mindenféle helyeken játszódnak, Mexikóban, Spanyolországban, Bora Borán, Afrikában, New Yorkban, s a szereplők általában valahonnan máshonnan érkeznek ezekre a helyekre; nyaralni, dolgozni, élni. A számos „idegen” helyszín persze nem véletlen, s a szereplők gyakran ugyanolyan idegennek érzik magukat ezeken a helyeken, mint a saját életükben. És bár én sosem jártam egyik helyen sem, ahol a történetek játszódnak, Jennifer Egan olyan elképesztően érzékien (nem sensual, hanem sensuous) írja le őket, hogy teljesen ott érzem magam, ahol a szereplői – mind a külső, mind pedig a belső terekben (ilyet szerintem kb. egyedül Salinger tudott New Yorkkal kapcsolatban).
Elbűvölően finom, szép, tapintatos, sokat sejtető, pontos és elegáns novellák ezek. Érzelmesek is, de nem érzelgősek. És nagyon sok mindent a képzeletre és az empátiára bíznak. Jó volt olvasni őket.
Az Emerald City Egan első kötete volt, s tizenegy novellát tartalmaz. Mindegyik novella valamiféle nagy érzelmi felindulásról, megrázkódtatásról, csalódásról vagy változásról (vagy a változás lehetőségéről) szól, s a történetek végére a főszereplők általában gazdagodnak néhány olyan felismeréssel, amelyek hatására talán majd képesek lesznek a történet határain túl másféle életet élni – vagy éppen nem. Mindegyik történet egy olyan pillanatot ragad meg, amikor valahogy megáll az idő, és a novella szereplője eldöntheti, hogy továbbmegy-e valamerre, vagy marad abban, amiben addig is volt. Hogy kicsit érthetőbb legyek, mondok néhány példát.
Az egyik történetben (Sacred Heart) például egy tizenéves lányról van szó, aki kamaszos szerelemre lobban zűrös életű osztálytársnője iránt, idealizálja és romanticizálja az alakját, s úgy érzi, a lány kedvéért bármire képes lenne. Rettentően felindult állapotban van hónapokig, a saját valóságát kevésnek érzi a másik lány látszólag oly intenzív, sűrű, valódi valóságához képest, mígnem egy véletlen folytán rájön, hogy a romantikusan tragikus életű osztálytárs ugyanolyan átlagos kamasz, mint ő. Csalódás ez – ugyanakkor felébredés egy önpusztító, önámító révületből, s utána a lány újra képes lesz élni.
Egy másik történetben (Puerto Vallarta) egy látszólag boldog család szétesését látjuk. (Ami más szemszögből nézve nem is szétesés, hanem egy eleve hazugságokra épülő viszonyrendszer lebontása, majd újrakezdés külön-külön, más alapokon.) A szétesés persze nem előzmények nélküli, s mielőtt bekövetkezik, megismerjük az apa, az anya és a tizenéves lányuk közti (erő)viszonyokat, a titkokat és érzelmeket, amelyek összekötik őket vagy elválasztják őket egymástól, s aztán egy családi nyaraláson eljön az a pillanat, amikor valaki eldöntheti, hogy kimond-e valamit, s ezzel mindent megváltoztat, vagy pedig továbbra is (el)hallgat, s azzal talán végérvényesen lemond a változás lehetőségéről, kitart az önámítás mellett.
A legtöbb történetben a szereplők a változtatás, a cselekvés mellett döntenek – bár sokszor a változtatás éppen hogy valamiféle passzivitás, a küzdelem feladása, annak elfogadása/beismerése, hogy mondjuk az illető nem illik bele abba a társaságba, amelyikbe vágyik, amelyikbe annyira szeretne beletartozni, de csak a pereméig jut; vagy annak felismerése, hogy az élete álma valószínűleg sosem fog teljesülni, s ezért inkább más álom után néz, amelyet talán majd meg tud valósítani. Ezek a beismerések, felismerések, ráébredések persze szomorúak és lemondással járnak – viszont őszintébben lehet élni utánuk.
A mindegyik történetet átható melankólia mellett egyébként leginkább Jennifer Egan egészen elképesztő helyszínábrázoló képessége köti össze a könyv novelláit. A történetek mindenféle helyeken játszódnak, Mexikóban, Spanyolországban, Bora Borán, Afrikában, New Yorkban, s a szereplők általában valahonnan máshonnan érkeznek ezekre a helyekre; nyaralni, dolgozni, élni. A számos „idegen” helyszín persze nem véletlen, s a szereplők gyakran ugyanolyan idegennek érzik magukat ezeken a helyeken, mint a saját életükben. És bár én sosem jártam egyik helyen sem, ahol a történetek játszódnak, Jennifer Egan olyan elképesztően érzékien (nem sensual, hanem sensuous) írja le őket, hogy teljesen ott érzem magam, ahol a szereplői – mind a külső, mind pedig a belső terekben (ilyet szerintem kb. egyedül Salinger tudott New Yorkkal kapcsolatban).
Elbűvölően finom, szép, tapintatos, sokat sejtető, pontos és elegáns novellák ezek. Érzelmesek is, de nem érzelgősek. És nagyon sok mindent a képzeletre és az empátiára bíznak. Jó volt olvasni őket.
