Sofi Oksanen: Sztálin tehenei
Van bennem némi félelem minden olyan irodalmi művel kapcsolatban, amely a szocializmus időszakában játszódik, vagy amelyben fontos téma ez az időszak. Az életkorom miatt ugyanis szinte egyáltalán nincsenek személyes élményeim és emlékeim ebből a korból, s gyakran attól tartok, efféle tapasztalatok nélkül nem lehet igazán átélni és értékelni egy regényt, amely ekkor játszódik vagy ezzel a korral foglalkozik. Sofi Oksanen regényével kapcsolatban azonban alaptalan volt ez a félelem.
A Sztálin tehenei egy család három generációjának életét meséli el. Az észt nagymama, Sofia, jóformán az egész életét egy vidéki településen töltötte, s a II. világháború során, majd azt követően átélte azt a folyamatot, amely során Észtországból szovjet állam lett. Sofia tán legnagyobb büszkesége, hogy egyik lányának, Katariinának sikerült elvégeznie az egyetemet, s annak ellenére, hogy a lány nem volt hajlandó belépni a pártba, mégis tisztességes munkát kapott mérnökként.
Katariina aztán a 70-es években összeházasodik egy finn férfival és Finnországba emigrál. Itt születik meg a lánya, Anna, aki tizenéves korától kezdve evészavarokkal küzd, mert nem képes megbarátkozni a családi örökségével, észt származásával. Azaz Anna talán még képes is lenne erre, ám Katariina szerint az észt származás a létező legnagyobb szégyen Finnországban, hiszen azt észt nőkről az egész nyugati világnak az a véleménye, hogy ők alkotják a szovjet prostituáltak legalsó rétegét. Így hát Katariina igyekszik titkolni a gyökereit, Annát pedig kezdettől fogva finnként neveli, és szinte kényszeríti a lányt, hogy minden erejével titkolja a származását.
A három nő történetén, s az életüket uraló kettősségeken keresztül megismerjük a gazdag, szabad Finnország és a szegény, elnyomott Észtország különbségeit, és a két ország közötti választás lehetetlenségét is. Különösen Katariina és Anna élete érdekes ebből a szempontból.
Katariina jelleme, cselekedetei s életének minden apró mozzanata kétféleképpen értelmezhető onnantól kezdve, hogy elhagyta Észtországot: például Finnországban, a férje családja körében ő az olcsó észt nőcske, aki beleült a biztosba és eltartatja magát, míg az Észtországban maradt család és ismerősök szemében ő az irigyelt nyugati rokon, akinek szinte semmibe sem kerülne, hogy elhalmozza őket nyugati javakkal, ám aki olyan érzéketlen és nemtörődöm, hogy még néhány egyszerű kérést sem hajlandó teljesíteni, és a látogatásai alkalmával nem hoz mindenkinek farmerdzsekit, susogós melegítőt és tépőzáras sportcipőt.
Katariina sosem választhat jól és sosem felelhet meg mindenki elvárásainak. Ám ami az életét igazán nehézzé teszi, az az, hogy még saját magának sem képes megfelelni, s a saját vágyait sem tudja megvalósítani, mert mindig mást akar, mint amit éppen csinál. A 70-es években például örömmel kap a lehetőségen, hogy a Nyugatra költözzön, ám abban a pillanatban, hogy beteszi a lábát Finnországba, elkezd visszavágyni Észtországba. Ám hiába látogat haza rendszeresen, az az Észtország, ahol fölnőtt, már sosem lehet az övé. Bárhol is van Katariina, mindig a másik világ, a másik élet tűnik vonzóbbnak, ám ő egyikben sem találhatja meg a helyét: Finnországban sosem lesz eléggé finn, Észtországban pedig már nem lehet eléggé észt.
S ugyanez igaz Annára is. Finnországban vigyáznia kell, hogy úgy öltözzön és viselkedjen, mint az „igazi” finnek, nehogy valaki rájöjjön a származására. Ám az észtországi látogatások során sem viselhet olyan ruhát, amilyet szeretne, hanem még inkább hangsúlyoznia kell a finnségét, mutatnia kell, hogy a Nyugatról jött, s így védi őt a pénz és a mesebeli, ismeretlen világ varázsereje.
És természetesen szót kell ejteni a regény leghangsúlyosabb motívumáról, az ételről is, amely szintén minden főszereplőnek mást jelent, s a szereplők különböző viszonya az ételekhez a Finnország és Észtország közötti ellentéteket jelképezi. Míg Észtországban az emberek arról ábrándoznak, hogy náluk is kapható banán, és a hentesnél nemcsak köröm és fej áll a pultban, addig Anna bármit megvehet a finn boltokban, ám szó szerint képtelen (vagy nem hajlandó) megemészteni a nyugati világ finomságait: egy-egy mértéktelen evési „szessziót” követően mindent kiad magából, s közben Észtországról ábrándozik, ahol még a tejfölnek is más íze van.
S ahogy a történet során oda-vissza ugrálunk az időben, egyszer csak elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor Észtország is elkezd nyugatiasodni. Ezt Anna számára az jelképezi, hogy az Észtországban vásárolt bonbon dobozában most már nem zsúfolódnak a bonbonok, hanem minden darab külön műanyag rekeszben ül, s hiába ugyanakkora a doboz, mint régen, már nem több tucat, hanem mindössze tizenegy darab bonbont tartalmaz.
Mintha a nyugati világ szemfényvesztő praktikái beférkőznének az addig oly egyszerű, oly őszinte észt világba, s így érthetőnek tűnik Anna (és Katariina) vágyódása a békés, emberi léptékű Észtország iránt, ahol nem ejtik át az embert azzal, hogy szép csomagolásba burkolják a semmit. Ám ez a nosztalgia természetesen hamis, s ezzel Anna is pontosan tisztában van: a lány tudja, hogy az ő országában mindenki ott csal, ahol tud, s a pénztáros a boltba visszavitt üvegekért járó összeget hozzáadja a számla végösszegéhez, ahelyett hogy levonná belőle. S mégis – Anna vágyik erre az világra, s a magáénak érzi, de közben az a legnagyobb nehézség az életében, hogy megtanulja kimondani mások előtt: ő észt, és fontos neki Észtország.
A regény elejétől a végéig efféle ellentétekre épül, s végig olyan vágyakról szól, amelyek sosem válhatnak valóra. S Oksanen (nagyon okosan) nem tesz úgy, mintha az ellentétek könnyedén föloldhatóak lennének, vagy mintha el lehetne dönteni, hogy a keleti vagy a nyugati világ-e az igazibb és igazabb.
S a főszereplő személyének köszönhető, hogy a regény átéléséhez és megértéséhez nem elengedhetetlenül szükséges, hogy az olvasó személyes tapasztalatokkal rendelkezzen arról, hogy milyen volt az élet egy szocialista országban. Hiszen Anna fiatal, modern lány, „divatos”, nyugati problémákkal, s valójában neki sincsenek közvetlen tapasztalatai arról, hogy milyen volt a szovjet időkben élni. Hiába járt gyakran Észtországban, valójában mindig nyugati szemmel, nyugati védőburokból látta, amit látott. Anna főleg térben volt távol a szovjet világtól, míg a mai fiatal olvasók időben vannak egyre távolabb tőle. A hatás tán nem ugyanaz, de hasonló: Anna és a könyvet olvasó fiatalok ugyanúgy csak mások életén keresztül szerezhetnek tudást arról a korról, s bizonyára nem láthatnak és érthetnek mindent tisztán.
Bár a harminc év feletti olvasók biztosan jóval személyesebben tudnak viszonyulni a regényben ábrázolt időszakhoz, s így többet jelenthet nekik a könyv, de Anna problémáinak megértéséhez elég a puszta empátia is, úgyhogy a Sztálin tehenei szerintem semmiképp sem csak egy adott életkor felett értékelhető regény.
