George Eliot: Kései boldogság - Silas Marner
Bár a regény magyar címe Jane Austen-i szerelmeket és romantikát sejtet, George Eliot nagyon távol áll Austentől, s a százötven évvel ezelőtt megjelent Kései boldogság nem éppen lányregény. Való igaz, hogy a regényben szerepet kap némi kései boldogság (vagy talán egyszerűbb azt mondani, hogy a történet úgy ér véget, ahogyan azt a cím sugallja), ám mindaz a boldogtalanság, fájdalom, keserűség és kiábrándultság, ami a végkifejletet megelőzi, jóval hangsúlyosabb, mint a szereplők által nagy nehezen megszerzett boldogság, s ezért a könyv hangulata sokkal inkább komor, mint optimista.
A regény egy gazdag angol falucska, Raveloe remeteéletet folytató takácsának, Silas Marnernek a történetét meséli el. Silas még fiatalemberként hagyja ott észak-angliai szülőföldjét, hogy az ismerős vidéktől és emberektől távol letelepedve találjon magának nyugalmat. A férfinak azért kell távoznia, mert ártatlanul meggyanúsítják egy lopással, és sem a legjobb barátja, sem a szerelme nem áll ki mellette. Raveloe-ba érkezvén a boldogtalan Silas Marner a munkájába veti magát, senkivel nem barátkozik, és az jelenti az egyetlen örömét, hogy a napi munka végeztével számolgathatja a nehezen megkeresett pénzét.
Visszavonultsága és furcsa megjelenése miatt a falu lakói különcnek és kissé bolondnak is tartják a férfit, ám mindez váratlanul megváltozik: Silas gondosan rejtegetett pénzének ugyanis lába kél, s a férfi nyomora és kétségbeesettsége szánalmat ébreszt a falusiakban. Nem sokkal később aztán ismét az érdeklődés középpontjába kerül a szegény takács, amikor befogad egy védtelen kislányt, Eppie-t, és kiderül, hogy mégsem halt még ki minden emberi érzés a lelkéből.
Mai szemmel nézve a Kései boldogság igen egyszerű, könnyen befogadható olvasmánynak tűnik: a szereplők motivációi többnyire érthetőek, az események logikus sorrendben követik egymást, és majdnem mindig biztosak lehetünk benne, hogy a rosszak megbűnhődnek, a jók pedig elnyerik a jutalmukat. Ennek ellenére a regény még ma is érdekes lehet.
Egyrészt azért, mert a szereplők jelleme nem fekete vagy fehér, és a hősök képesek a változásra is, amire talán a legjobb példa Silas Marner alakja: Silas melegszívű, jóindulatú fiatalemberből előbb zsugori, barátságtalan, magába forduló, az érzelmeit elfojtó férfivá válik, majd Eppie hatására lassan ismét megnyílik, képes lesz újra szeretni és mások szeretetét elfogadni. Ennek a folyamatnak a végigkövetése még a (poszt)modern olvasó számára is kellőképpen izgalmas lehet.
Másrészt pedig azért sem elavult, unalmas vagy túlságosan szájbarágós a regény, mert Eliot korántsem ad választ mindenre: a szereplők cselekedeteinek okai nem mindig egyértelműek, és bár a történet végkifejlete azt az érzést kelti, hogy az igazán jók tényleg mindig elnyerik a megérdemelt boldogságot, azt már nem állíthatjuk, hogy a rosszak mindig megbűnhődnek. Silas fiatalságának tönkretevői például semmiféle büntetést nem kapnak a regényben gyakran (bár többnyire igen kritikus módon) emlegetett isteni igazságszolgáltatástól, s amikor a már idős takács ellátogat ifjúkora színhelyére, hogy megpróbálja kideríteni az igazságot a sok évvel korábbi lopással kapcsolatban, a volt lakóhelyén csak egy gyárat talál, és nincs már ott senki, aki még emlékezne a régmúltra.
Nagyon jellemző az írónő kritikus, realisztikus, némiképp pesszimista szemléletmódjára, hogy egyetlen szereplőjének sem adja meg a tökéletes, felhőtlen boldogság luxusát, és a múltbéli bűnök, titkok, gyengeségek vagy vádak minden szereplő életére és jövőjére hatással vannak. Ez a fajta valósághű, a túlzott romantikától mentes ábrázolásmód pedig igen érdekes és meglepően modern olvasmánnyá teszi a könyvet.
