Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák - Imperial Bedrooms

Régóta várt és sok helyen beharangozott könyv ez, már a magyar kiadás megjelenése előtt mindenfelé emlegették, utána pedig rögtön sok kritika jelent meg róla, úgyhogy gondolom, már mindenki tudja, hogy a Királyi hálószobák a Nullánál is kevesebb huszonöt évvel későbbi folytatása. A Nullánál is kevesebbet egészen véletlenül mostanában olvastam újra, s bár két Ellis-regény között általában szeretek hosszabb szünetet tartani, most kivételt tettem, hogy még friss emlékekkel olvashassam a folytatást.
 
Bár a két regény között eltelt huszonöt év, az ábrázolt világ és a szereplők szinte semmit nem változtak. Olvasható ugyan néhány utalás egy-egy rosszul sikerült fiatalító műtétre vagy házasságra, s ezek sejtetik, hogy a szereplők már nem tizennyolc évesek, de ha nem volna a regény elején szándékosan, kicsit talán erőltetett-posztmodern, a szövegből kibeszélős módon kihangsúlyozva, hogy a szereplők most már a negyvenes éveikben járó felnőttek, akkor az életkoruk csöppet sem lenne egyértelmű. A regény hősei egyáltalán nem nőttek fel, nem sikerült értelmes életet kialakítaniuk maguknak, és továbbra is a szex, a bulik és a pia bűvöletében élnek, úgyhogy a lelkiviláguk és az érettségük alapján én maximum holmi elkényeztetett huszonéveseknek gondolnám őket.
 
Gondolom, Ellis is tudta, hogy olyan emberektől, amilyeneket a Nullánál is kevesebb c. könyvben ábrázolt, felnőttként sem várható túl sok jó, úgyhogy nekem némiképp furcsának tűnik a regény megszületése mögötti állítólagos koncepció, vagyis az, hogy Ellis szerette volna megmutatni, mi lett a hőseiből az eltelt idő alatt. Természetesen nagyon hamar kiderül, hogy nem lett belőlük semmi. Ezt Ellis is beláthatta. És mivel a hősei, Los Angeles és az erkölcsök is ugyanolyanok, mint korábban, ha Ellis tényleg azt szerette volna bemutatni, hogy ki mire jutott, akkor kiadhatta volna a korábbi regényt még egyszer, azzal a különbséggel, hogy a megfelelő helyekre beszúrja párszor, hogy 2010-ben mindenki iPhone-nal villog. Bár az olvasói szerintem az így felturbózott Nullánál is kevesebbet is kíváncsian olvasták volna, Ellis nem elégedett meg ennyivel, hanem még történetet is írt (ami elolvasható pl. itt).
 
A Nullánál is kevesebb cselekménye egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok, céltalan beszélgetések és üres ábrándozások sorozata – történetnek nemigen nevezném. Viszont ezzel a történetnélküliséggel és epizodikussággal pontosan és ijesztően ábrázolja a kort és a szereplőket. Ezzel szemben a Királyi hálószobáknak van története, a szereplőknek vannak szándékaik és terveik, és úgy tűnik, az események tartanak valamerre.
 
Ez persze csak a látszat: a történet szándékosan csavaros (követhetetlen), ugyanakkor számomra tökéletesen érdektelen, gyakran nevetséges és időnként kimondottan szappanoperaszerű. Például ilyesféle mondatok olvashatók a könyvben:
 
[T]e tudtál valamit a karácsonyi partin, igaz? Tudtad, hogy Rip csinált valamit Kellyvel. Tudtad, hogy Rain elhagyta Kelly miatt, és tudtad, hogy Rip szereti... (Európa, 2010, 182. o.)
 
Az idézet kontextusa lényegtelen: azzal együtt is pont ennyire kusza és érthetetlen, hogy ki kivel van és ki kit hagyott el kinek a kedvéért. Ugyanakkor mivel Ellis hősei nem éppen önálló egyéniségek és egymással gyakran felcserélhetők (és összekeverhetők), engem csöppet sem érdekel, hogy éppen ki miféle játszmákat játszik a többiekkel. Nincs okom rá, hogy pl. Juliant jobban kedveljem Ripnél, mert lényegében mindketten ugyanolyanok, s ezért a történetük sem érdekel.
 
A Nullánál is kevesebb esetében nem zavaró, hogy a szereplőknek nincs személyiségük: az a regény egy kor- és generációrajz, ami nem az egyénekről szól. A Királyi hálószobák viszont leginkább valamiféle kriminek tűnik, viszont egy krimi élvezetéhez szerintem szükség van egyéni karakterekre: teljesen mindegy, ki hal meg, ki nyomoz, és ki üldöz kit, ha egyszer mindenki ugyanolyan.
 
A Királyi hálószobák összességében nagy csalódás volt nekem. Az első oldalak utalgatása az előző regényre érdekes, az utolsó pár oldal pedig felvillantott valamit a Nullánál is kevesebb sivár világából, és megmutatta, hogy milyen változások mentek végbe Clay lelkében huszonöt év alatt. A közbeeső oldalak viszont unalmasak és fárasztóak.