Petr Ludwig: Vége a halogatásnak - Konec prokrastinace

konec.jpgPetr Ludwig már kész intézmény errefelé, van egy halogatás-megszüntető vállalkozása, ahol embereket meg cégeket okít arra, hogyan ne csesszék el folyton az időt és hogyan legyenek hatékonyak, és voltam is múltkor egy előadásán (amire természetesen hosszas halogatás után vettem meg az utolsó 4 jegy egyikét), aztán előadás után kifelé menet megvettem a könyvét is. Nem is értem, miért (talán transzban voltam), mert annak ellenére, hogy Ludwig igen rutinos előadó, aki ügyesen játszik a közönség érzelmeivel*, igazából semmi újat nem mond (bár tényleg jól tudja szintetizálni más emberek gondolatait), de még azt a semmi újat is elég ellenszenvesen mondja.

Időnként felvetődik a kérdés (és mindig élvezem, amikor felvetődik), hogy kell-e szimpatizálni a szerzővel mint emberrel ahhoz, hogy hitelt adjunk a munkájának (vagy ahhoz, hogy megengedjük neki, hogy a gondolatai az agyunkba jussanak).

Fikció esetében engem kevéssé érdekel, ki a szerző és milyen ember és mit csinál, amikor nem könyvet ír, de az efféle okoskodós-önfejlesztős irodalmat illetően kritikusabb vagyok – ha már változtatni akarok valamin, ami nem jó az életemben, és ehhez segítséget szeretnék igénybe venni (még ha csak könyv formájában is), akkor olyan ember szavaira vagyok kíváncsi, aki iránt nem érzek zsigeri ellenszenvet.

Sajnos Ludwig iránt igen, mert, hm – rém ellenszenves módon adja elő magát. Talán más lenne a véleményem, ha nem láttam volna élőben, csak a könyvet olvasom (nem lenne más, de erről mindjárt), de így, hogy élőben láttam, a csávó már az előadás kezdete előtt leírta magát nálam az olyasmi gesztusaival, mint hogy baszott megköszönni a hangtechnikusnak, amikor az a kérésére szerelt neki valamit a mikrofonon.

Én meg megjegyeztem ezt, és előadás közben gondoltam, hogy: hát, lehet, hogy 80000 példányban kelt el a könyved Csehországban (ami tényleg sok), és lehet, hogy Zimbardóval meg hasonló arcokkal bratyizol (és ezt persze muszáj is minden adandó alkalommal megemlítened), és lehet, hogy Moszkvában is tartottál előadásokat, ahol hú-de-bátran még valami rejtetten Putyin-kritikus utalást is megengedtél magadnak, de – fájdalom! – ez még mind nem mentség arra, hogy arrogáns seggfej módjára viselkedsz, aki egy köszit nem bír kiejteni a száján.

(És mégis megvettem a könyvét – tényleg transzban lehettem.)

Na, mindegy. Az ellenszenvemet aztán félretettem, amikor elkezdtem olvasni a könyvet, de aztán előjött az ismét igen hamar, mert Ludwig írni is pont úgy ír, mint ahogy előad – mintha valami színpadról dumálna nekem, mintha ő már megfejtette volna a titkot, hogyan töltse értelmesen az idejét a földön, és most kegyeskedne velem is megosztani a tudását. És lehet, hogy ő a saját életében tényleg megfejtette, és az is lehet, hogy amiket mesél a halogatás filozófiájáról és pszichológiájáról, és arról, hogy hogyan hagyjunk fel e kártékony szokással, annak mind van értelme (tényleg van), de nem bírom elviselni, amikor az okosság-osztás közben valaki ennyire csökkent-értelműnek néz és ennyire magas lóról szól hozzám.

Például: a könyv illusztrált, mégpedig szándékosan-egyszerű pálcikarajz-stílusban. Amivel semmi gond – vicces és hatásos lehet az ilyesmi, és gyakran aranyosan önironikus is. De amikor Ludwig azt mondja, azért van sok direkt-leegyszerűsített rajz a könyvben, mer' ugye a látókéreg az agyban, az nagyon fejlett, és sokkal könnyebb dolgokat megérteni egy ábra alapján, mint sok oldal szöveg alapján, mert hiszen a szövegértés képessége – a vizuális információ értelmezésének képességével ellentétben – nem nyúlik vissza túl messzire, és hogy ő akkor azért használ rajzokat, hogy könnyebbé tegye az olvasó dolgát – hát, akkor én ettől sikítok halkan magamban, mert bár biztos nekem is sokkal fejlettebb a látókérgem, mint a szövegértési kérgem, de azért ha kicsit megerőltetem magam, csak-csak tudok szöveget értelmezni, és nem – nem kell képekkel megkönnyíteni nekem a dolgok értelmezését, főleg akkor nem, amikor az életmódszerűen halogató illetők (pl. én) számára teljesen nyilvánvaló viselkedésmódokról van szó, nem pedig kvantumfizikáról. (Képekkel lehet illusztrálni a dolgokat, humorosan vagy okosan vagy akármi, de amúgy köszi, a szöveget is felfogom.)

A könyvet olvasva sokat gondoltam Tim Urban idevágó Wait But Why-posztjaira**, újra is olvastam őket, és most is nagyon tetszettek, és megpróbáltam rájönni, miért kapok hülyét Ludwigtól és miért csípem nagyon Urbant (miközben mindketten pálcikafigurákat rajzolnak és a halogatásról meg a flow-ról beszélnek okosan): azt hiszem, a különbség annyi, hogy Tim Urban posztjait olvasva érzem, hogy ez neki tényleg probléma, őneki személyesen, és amikor ezekről a dolgokról és a lehetséges okokról és megoldásokról beszél, akkor azt egyáltalán nem valami én már mindent kitaláltam, jee, és most megosztom veletek is-stílusban teszi, hanem nagyon szimpatikus, esendő és emberi stílusban, s emiatt sokkal szívesebben tanulok tőle.

Olvassatok Tim Urbant inkább. Akár sürgős/fontos személyes/munkahelyi teendők helyett is.

* És persze elég manipulatív is, de nem tudom, az is manipuláció-e, amikor valaki arra akar rávenni, hogy: „kezdjél már valamit magaddal, nem kell világot megváltani meg semmi, de azt azért te is biztos érzed, mennyire kimerítő és lerohasztó, amikor se azt nem csinálod, amit kéne, se azt, amit szeretnél, hanem helyette már megint valami hülyeséggel töltöd el az időt – lehetne ennél értelmesebben is” – szóval ez jóindulatú manipuláció, mondjuk.

** Why Procrastinators Procrastinate, How to Beat Procrastination, The Procrastination Matrix