Unni Drougge: Fiatal fiúk dicsérete
E regény fülszövegében kivételesen nemcsak azért hivatkoznak a Lolitára, mert az megteremti a kellőképpen botrányos hangulatot és hype-ot. Ez tényleg egy fordított (és modernebb) Lolita-történet (-újraírás), amelyben az idősebb nő a megrontó, és egy tizenéves fiú az áldozat.Van itt mindenféle lolitai dolog: akaratos fiú-nimfácska, nyelvi játékok, őrült utazás fel-alá Európában, egy meghasonlott és (a beteg szenvedélyét leszámítva minden másban) félelmetesen tudatos és intelligens személyiség, tengerpart bús mezeje, önámítás, rohanás az elkerülhetetlen végzetbe.
Az elbeszélő, Hella Hell (gondolom, a monogram sem véletlen) a történet jelen idejében a börtönbüntetését tölti, s onnan emlékezik vissza a sorsát – és még inkább: a tizenhárom éves Jocke sorsát – megpecsételő évre. Humbert Humberthez hasonlóan Hella Hell is egy tragikus véget ért kamaszkori románc után maradt úgy, hogy bár ő felnőtt, továbbra is csak a kamaszok érdekelték szexuálisan. Hella, ahogy idősödik, egy darabig tudja kontrollálni magát, de amikor (40+ éves korában) először megpillantja a rémes családi körülmények között élő (s ezért kiszolgáltatott) 13 éves fiút, tudja, hogy elveszett. Hella szerelemre lobban a fiú iránt, majd kezdetét veszi a másik H.H.-t idéző mesterkedés – Hella őrült manipulációkba kezd, hogy szerelmét elválassza a családjától és mindig maga mellett tudhassa, s közben a saját lányát (akit mellesleg Lolának hívnak) is elhanyagolja.
(Rém érdekes a regény vége, ahol Hellának egy drámai pillanatban döntenie kell, hogy Lolát vagy Jockét mentse, igen, épp a tengerpart bús mezején.)
Mint mondom, ez egy modernebb Lolita-történet, és ez a modernség főleg a regény nyelvhasználatában vehető észre (mert ez a kapcsolat, ami Hella és Jocke között van, szerintem millóéves mintákat követ). Bár Unni Drougge (és a fordítója) korántsem rendelkezik azzal a nyelvi kifejezőerővel, mint Nabokov (és Békés Pál), azért elég kifejező így is, és nyelvi szempontból (az időnkénti idétlen fordításokat és a szöveggondozás némiképp zavaró igénytelenségét leszámítva) nagyon élvezetes ez a regény – ahogy Hella folyamatosan próbál kamasz-igénytelenül beszélni, de folyton előjön belőle a művelt és a világot ismerő nő kifinomult nyelvhasználata; ahogy intelligensen és cinikusan analizálja és mentegeti magát; ahogy könnyedén ugrál a játékos és mocskos és érzéki és fennkölt stílusok között. Elég jó, na.
(A Lolitát valamikor nagyon régen olvastam – ha jobban emlékeznék rá, valószínűleg több intertextuális utalást észrevettem volna – az így is nyilvánvaló, hogy Unni Drougge eléggé beleásta magát a Lolitába. Ennek megfelelően – ajánlott olvasmány e könyv előtt: Lolita.)
