Határ Győző: Éjszaka minden megnő (Archie Dumbarton)
Néha rájövök, hogy milyen jó dolog emberekkel élőben és igaziból beszélgetni egy könyvről, és nemcsak amolyan társalgós módon, hogy „mit olvasol most? juj, azt én is olvastam. tetszik? hol tartasz benne?” Azért csak néha jövök rá erre, mert csak néha van alkalmam efféle beszélgetéseket folytatni. Aznap, amikor befejeztem ezt a regényt, véletlenül éppen volt – aminek hatására nagyjából minden megkérdőjeleződött bennem, amit eredetileg gondoltam erről a könyvről. Ami szerintem jó dolog, viszont azóta sem látok tisztábban – ha egyszer újraolvasom a könyvet, talán majd tudok valamit mesélni arról, hogy szerintem milyen ez a könyv, de addig is olyasmikről mesélek, amik erről a könyvről meg úgy általában a könyvekről való beszélgetésekről jutottak eszembe.
Például eszembe jutott, hogy azt a másik fajta, társalgós-időkitöltős, a barátságos-közösség érzetét nyújtó (vagy ennek az illúzióját megteremtő) beszélgetéseket is szeretem. (Csak ügyetlen vagyok az ilyesmiben.) Mert például milyen jó az, amikor a kolléganőm asztalán az Elements of Style és a Microsoft Manual of Style legújabb kiadása mellett megpillantok egy könyvet a dinoszauruszokról, s ennek kapcsán beszélgetünk egy kicsit arról, hogy a gyerekei odavannak a dinoszauruszokért, meg arról, hogy annak idején mi is odavoltunk értük, majd pedig megállapítjuk, hogy a 20-25 évvel ezelőtti dinoszauruszos könyvekben mintha sokkal kisebb lett volna a dinoszaurusz-választék, mint az újabbakban. S ilyenkor tudjuk, hogy mindketten emberek vagyunk, és azt is sejtjük, hogy ha ketten maradnánk a bolygón, akkor lenne valami közös, amibe kapaszkodva továbbra is emberek maradhatnánk, és nem gyilkolnánk le egymást fél perc alatt, és nem lennénk mérhetetlenül magányosak.
És az is milyen jó, amikor egy másik kollégámnak, aki mindig megkérdi, hol járok az épp aktuális könyvemben, e regény olvasása közben mindennap elmesélhettem, hogy épp hol tart a rejtélyes gyorshalál által kipusztított emberfaj egyetlen megmaradt képviselője, Archie Dumbarton az el-emberietlenedés vagy el-embertelenedés (elmagányosodás) folyamatában, aminek kapcsán végül mindig az apokaliptikus filmekre terelődött a beszélgetés. S ilyenkor tudjuk, hogy mindketten emberek vagyunk, és azt is sejtjük, hogy ha véletlenül túlélnénk egy apokalipszist, és csak ketten maradnánk ezen a bolygón, akkor volna bennünk valami közös, és kaphatnánk annyi emberi ingert és interakciót és szót és gondolatot egymástól, hogy a teljesen mesterséges, tanulás útján elsajátított ember-mivoltunk ne merüljön rövidesen feledésbe.
Szerintem jók ezek a beszélgetések – kellemesek, barátságosak, biztonságosak, olajozottak. És bármiről legyen is konkrétan szó, ezek a beszélgetések igazából mindig arról szólnak, hogy legyünk kedvesek, érdeklődjünk egymás iránt, s jelezzük egymásnak, hogy mindannyian emberek vagyunk, s hogy vannak dolgok-szavak-élmények, amik mentén kapcsolódhatunk egymáshoz. Bármilyen felszínesen, bármilyen véletlenszerűen is – de kapcsolódhatunk.
Ez a sok kis barátságos-kellem-cseverészés persze csupa olyasmi, amiről – elvileg erről a könyvről írva – Határ Győző iszonyúan, zavarba ejtően szarkasztikus-cinikus hangnemben beszél a regény utószavában. Olyan cinikusan és szarkasztikus beszél erről, hogy attól úgy érzem, bármit és bárminek az ellenkezőjét gondolom erről a könyvről, úgyis én leszek a hülye. A melegségre, kandallótűz előtti giccses otthonosságra vágyó ember, aki, még ha hajlandó is nyugtalanodni, felkavarodni (felkavaródni), az úgyis csak katasztrófa-turistáskodás, ami után visszatérhet(ek) a biztonságos, néha ál-izgalmas, élményt-ingert-tárgyat-szavakat-képeket-testeket-elméket mindenféle cél, terv és értelem nélkül egymásra halmozó zajos-langy-büdösbe – aminek a pusztulását talán nem siratná senki, s amiért talán senkinek nem volna érdemes feláldoznia magát.
De ha nem lenne ez a zajos-langy-büdös, talán mind Archie Dumbartonok lennénk a saját hullaház-világunkban. Melyik a jobb? Értelmetlennek tűnik már a kérdés is. És valaki valahol úgyis röhög rajtunk, rajtam a kérdés hallatán.
Például eszembe jutott, hogy azt a másik fajta, társalgós-időkitöltős, a barátságos-közösség érzetét nyújtó (vagy ennek az illúzióját megteremtő) beszélgetéseket is szeretem. (Csak ügyetlen vagyok az ilyesmiben.) Mert például milyen jó az, amikor a kolléganőm asztalán az Elements of Style és a Microsoft Manual of Style legújabb kiadása mellett megpillantok egy könyvet a dinoszauruszokról, s ennek kapcsán beszélgetünk egy kicsit arról, hogy a gyerekei odavannak a dinoszauruszokért, meg arról, hogy annak idején mi is odavoltunk értük, majd pedig megállapítjuk, hogy a 20-25 évvel ezelőtti dinoszauruszos könyvekben mintha sokkal kisebb lett volna a dinoszaurusz-választék, mint az újabbakban. S ilyenkor tudjuk, hogy mindketten emberek vagyunk, és azt is sejtjük, hogy ha ketten maradnánk a bolygón, akkor lenne valami közös, amibe kapaszkodva továbbra is emberek maradhatnánk, és nem gyilkolnánk le egymást fél perc alatt, és nem lennénk mérhetetlenül magányosak.
És az is milyen jó, amikor egy másik kollégámnak, aki mindig megkérdi, hol járok az épp aktuális könyvemben, e regény olvasása közben mindennap elmesélhettem, hogy épp hol tart a rejtélyes gyorshalál által kipusztított emberfaj egyetlen megmaradt képviselője, Archie Dumbarton az el-emberietlenedés vagy el-embertelenedés (elmagányosodás) folyamatában, aminek kapcsán végül mindig az apokaliptikus filmekre terelődött a beszélgetés. S ilyenkor tudjuk, hogy mindketten emberek vagyunk, és azt is sejtjük, hogy ha véletlenül túlélnénk egy apokalipszist, és csak ketten maradnánk ezen a bolygón, akkor volna bennünk valami közös, és kaphatnánk annyi emberi ingert és interakciót és szót és gondolatot egymástól, hogy a teljesen mesterséges, tanulás útján elsajátított ember-mivoltunk ne merüljön rövidesen feledésbe.
Szerintem jók ezek a beszélgetések – kellemesek, barátságosak, biztonságosak, olajozottak. És bármiről legyen is konkrétan szó, ezek a beszélgetések igazából mindig arról szólnak, hogy legyünk kedvesek, érdeklődjünk egymás iránt, s jelezzük egymásnak, hogy mindannyian emberek vagyunk, s hogy vannak dolgok-szavak-élmények, amik mentén kapcsolódhatunk egymáshoz. Bármilyen felszínesen, bármilyen véletlenszerűen is – de kapcsolódhatunk.
Ez a sok kis barátságos-kellem-cseverészés persze csupa olyasmi, amiről – elvileg erről a könyvről írva – Határ Győző iszonyúan, zavarba ejtően szarkasztikus-cinikus hangnemben beszél a regény utószavában. Olyan cinikusan és szarkasztikus beszél erről, hogy attól úgy érzem, bármit és bárminek az ellenkezőjét gondolom erről a könyvről, úgyis én leszek a hülye. A melegségre, kandallótűz előtti giccses otthonosságra vágyó ember, aki, még ha hajlandó is nyugtalanodni, felkavarodni (felkavaródni), az úgyis csak katasztrófa-turistáskodás, ami után visszatérhet(ek) a biztonságos, néha ál-izgalmas, élményt-ingert-tárgyat-szavakat-képeket-testeket-elméket mindenféle cél, terv és értelem nélkül egymásra halmozó zajos-langy-büdösbe – aminek a pusztulását talán nem siratná senki, s amiért talán senkinek nem volna érdemes feláldoznia magát.
De ha nem lenne ez a zajos-langy-büdös, talán mind Archie Dumbartonok lennénk a saját hullaház-világunkban. Melyik a jobb? Értelmetlennek tűnik már a kérdés is. És valaki valahol úgyis röhög rajtunk, rajtam a kérdés hallatán.
