David Foenkinos: Nathalie második élete

A történet hősnője Nathalie, a szépséges, okos, kedves, sikeres fiatal nő, akinek a lábai előtt hever a fél világ. Csakhogy Nathalie-t a nagy rajongás hidegen hagyja, hiszen ő három évvel korábban élve eltemette magát: aznap, amikor imádott férje egy átlagos vasárnapon futni indult, és futás közben elütötték. A lány a tragédia után érthető módon magába zárkózik: hónapok telnek el, mire egyáltalán képes visszamenni dolgozni, azt pedig el sem tudja képzelni, hogy valaha még szeretni tudjon valakit – már csak azért sem, mert a férjével való kapcsolata annyira tökéletes volt, hogy olyan tán még a mesékben sincs, s Nathalie biztos benne, hogy ez után már semmi sem lehet számára elég jó.

De aztán egy napon a Nathalie csapatában dolgozó kolléga, a jelentéktelen külsejű, látszólag unalmas Markus bekopog a nő irodájának ajtaján valami munkaüggyel kapcsolatban, és Nathalie hirtelen azon kapja magát, hogy megcsókolja a férfit. És mivel Markus titokban már régóta epekedett a megközelíthetetlen nő után, a csókot jó jelnek, biztatásnak veszi, és úgy dönt, hogy megpróbálja meghódítani Nathalie-t. Az első csókot követő bonyodalmakba nem is mennék bele, hiszen ezek a romantikus történetek szokásos bonyodalmai: félreértések; rosszakarók felbukkanása; bizonytalankodás; és a többi. Nyilván a végkifejletet sem szükséges elárulnom – úgy sejtem, mindenki tudja, milyen befejezésre számíthat, amikor a kezébe vesz egy rózsaszín borítójú, nyilvánvalóan szerelmes témájú regényt.

S hogy akkor mégis miért érdemes elolvasni ezt a regényt, nem pedig elmenni mellette azzal a gondolattal, hogy biztosan ez is csak egy a rengeteg szerelmes történet közül? Úgy gondolom, elsősorban a szerző imádnivaló iróniaérzéke és humora miatt. David Foenkinos nagyon jól tudja, hogy mesét ír, olyat, ami minden tragédia és szomorú részlet ellenére is túl szép ahhoz, hogy valóságos legyen, és nem csinál úgy, mintha Nathalie csodálatos magára találásának története teljesen komoly lenne. Amikor már éppen elkezdenék bosszankodni azon, hogy egy-egy részlet túlságosan mesebeli vagy épp túlságosan hatásvadász módon szívszaggató, az író bedob egy-egy rövid fejezetet, kitérőt, amiben további (egyébként lényegtelen és gyakran igen humoros) információkat közöl az előző fejezet valamely részletével kapcsolatban, s ezzel rögvest kiragad a túlzottan szerelmes vagy a túlzottan szomorú hangulatból. Miután például azt olvassuk, hogy aznap, amikor Nathalie megcsókolta, Markus olyan euforikus hangulatba került, hogy még a háza kapukódját is elfelejtette, a következő, egysoros fejezetben a szerző elárulja, hogy mi a férfi kapukódja – s bár ez a részlet persze egyáltalán nem fontos, remekül kirángatja az olvasót a mesevilágból.

A másik ok pedig, ami miatt érdemes kézbe venni a könyvet, az az, hogy nagyon szerethető szereplői vannak. Mivel a borítón a filmváltozatban játszó, általam régtől fogva nagyon szeretett Audrey Tautou képe látható, Nathalie-t természetesen nem tudtam kevésbé tündérinek elképzelni, mint a színésznőt, de a többi szereplő is hamar a szívemhez nőtt: Nathalie főnöke, Charles, a vígjátékokba illő hősszerelmes, aki éveken át ábrándozik Nathalie-ról, s aztán a reménytelen szerelme nevetséges cselekedetekre sarkallja; a látszólag érdektelen Markus, akiről aztán kiderül, hogy egyszerre ábrándozó lovag és határozott cselekvésre is képes, jó humorú és intelligens férfi; vagy épp Nathalie beosztottja, a kotnyeles Chloé, aki mindig mindent tudni akar s aki szeretné visszavezetni a világba a mindentől elzárkózó főnöknőjét; és így tovább.

Összességében David Foenkinos szerelmes regénye kicsit ironikus, nagyon elbűvölő, nagyon bájos és nagyon rózsaszín – de szerencsére nem annyira rózsaszín, mint ahogy azt a borító alapján sejteni lehetne. Kedves, szellemes, humoros könyv.