Sabina Berman: Én, Én, Én

A regény hősnője az autista Karen, akit a nagynénje, Isabelle teljesen elvadult állapotban talál, amikor megérkezik Mexikóba, hogy átvegye az örökségét, a családi tonhal-feldolgozó üzemet. A nagynéninek egyszerre kell küzdenie azért, hogy valahogy életben tartsa a vállalkozást, valamint azért, hogy a társadalomban létezni tudó embert faragjon a végletesen elhanyagolt kislányból, aki az emberi kommunikáció egyetlen módját sem ismeri. Isabelle erőfeszítéseinek hála, Karen megtanulja a nyelvet és az alapvető viselkedési szabályokat, és bemagolja a különböző érzelmeket és lelkiállapotokat kifejező arckifejezéseket is, de a tonhalak mindig is érdekesebbek maradnak számára, mint az emberek. A regény fő konfliktusai pedig szintén a halakkal, nem pedig az emberekkel kapcsolatosak, hiszen Karen számára fontosabb, hogy élhetőbb világot teremtsen a tonhalak számára, mint az, hogy hasznot húzzon belőlük. De a történet konkrét eseményeit nem részletezném, mert sokkal izgalmasabb Karen lassú, ám a problémák minden részletére kiterjedő észjárását követni, és szép lassan megismerni a lány tonhalakhoz fűződő viszonyának változásait, mint egy rövid összefoglalóban elolvasni ezt.

A regény filozófiája azon alapul, hogy a főszereplő rettentő nagy bolondságnak tartja a descartes-i mondatot, miszerint „gondolkodom, tehát vagyok”. A lány a saját példáján bizonyítja, hogy mindig a létezés van előbb, a gondolatok pedig csak később jönnek – és akkor sem mindig, vagy csak nagy nehezen. Ez a gondolatmenet első ránézésre nem volt túlságosan vonzó számomra, így hát nem volt velem könnyű dolga ennek a könyvnek – de Sabina Berman regénye végül gond nélkül megnyert magának.

A történet legfőbb vonzereje maga Karen személye. Ahogy az többször elhangzik, a lány az IQ-ja alapján valahol az idióták és a gyengeelméjűek között foglal helyet, viszont van néhány olyan terület, ahol kimagaslik a „standard emberi lények” (ezek Karen szavai) közül – például úgy tud összpontosítani, ahogy nagyon kevesen, fantasztikus memóriája van és képtelen hazudni. A regény tán legszebb, leginkább megfontolandó gondolata pedig az, hogy Karen (a nagynénje folyamatos támogatásával) képes elfelejtkezni a gyengeségeiről, és azokra a képességeire alapozza az életét, amelyekben kimagasló. Így aztán a lány még véletlenül sem válik olyasféle hősnővé, akit folyamatosan szánni kell a nehézségei miatt – hiszen ő az erősségeire koncentrál, ezzel pedig nem szánalmat, hanem csodálatot kelt.

Ráadásul a regény még humoros is. A humor szintén Karen alaptulajdonságaiból fakad: például abból, hogy a lány nem tud elvontan gondolkodni, nem érti az iróniát és a képes beszédet, és nem tud taktikázni – emiatt mindent, amit tapasztal, a maga konkrét valóságában fog fel, és számára nem léteznek szimbolikus jelentések. A lány alapállapotában (a „nem kapcsolódó üzemmódban”, vagyis amikor a többi embert kizárja a világából) a nyelven kívül, a tiszta valóságban létezik, és igen érdekes élmény olyasvalaki szemszögéből olvasni egy történetet, aki számára a nyelvi finomságok (és az összes játszma és manipuláció, amihez az emberek a nyelvet használják) teljes mértékben felfoghatatlanok.

Ebből a szempontból különösen szórakoztatóak a Karen egyetemi tapasztalatait leíró részletek, például az, hogy hogyan látja az emberi kapcsolatteremtésben járatlan lány az egyetemisták bulijait, amelyeknek az egyetlen célja, hogy a résztvevők minél hamarabb stabil párokba rendeződjenek. Karen szenvtelen, hűvös leírásai a „párosodási folyamat” lépéseiről egyszerre roppant mulatságosak és elgondolkodtatóak: hiszen végül is tényleg az zajlik egy bulin, amit Karen lát, csak éppen a „standard emberi lények” szeretik a csupasz valóságot és valódi céljaikat elfedni némi bájcsevejjel és különféle rítusokkal. A lány szavait olvasva pedig érdekes elgondolkodni azon, hogy vajon tényleg mindenféle helyzetben szükség van-e ezekre a rítusokra és a valóság elleplezésére.

És bár – őszintén szólva – engem hidegen hagynak az olyasféle témák, mint pl. a tonhalak jóléte vagy az ember és a természet együttélése, és a descartes-i mondatot sem tartom bolondságnak, Karen roppant humoros és különleges látásmódú történetének végére érve még azon is eltűnődtem, hogy az ember talán tényleg nem attól van, hogy gondolkodik, és hogy a tonhalakkal úszkálni a tengerben egyike lehet a legszórakoztatóbb, „legvalódibb” tevékenységeknek, amit csak művelni lehet.