Iain Banks: Complicity

Banks szeret moralizálni, az biztos. Az általam eddig olvasott könyvei (egy kivétellel sci-fik) mind teli vannak „nagy” erkölcsi kérdésekkel, úgyhogy nem lepődtem meg túlzottan, hogy a Complicity is egy eléggé moralizálós, néhol tanmeseszerű alkotás. (A poszt kicsit spoileres.)

Ebben a könyvben a szereplők főként a modern kapitalista társadalmak működéséről elmélkednek, és arról, hogy szabad-e megbüntetni a pénz- és hataloméhes, erkölcstelen üzletembereket, politikusokat, orvosokat vagy közéleti személyiségeket, akik semmibe veszik az átlagembereket s akik habozás nélkül letaposnak
mindenkit annak érdekében, hogy elérjék a céljaikat.

A regény főszereplője (és elbeszélője) a gonzo-újságíró Cameron Colley, aki előszeretettel emlegeti lépten-nyomon példaképét, Hunter S. Thompsont, ám aki szerintem csak abban hasonlít Hunterre, hogy hozzá hasonló lelkesedéssel és elkötelezettséggel pusztítja a testét és az agyát az összes általa elérhető addiktív anyaggal (droggal, cigivel, számítógépes játékokkal, alkohollal), de
valójában igen messze van attól, hogy valóban Thompson-féle őrült-gonzo figura legyen – tán azért, mert Cameron alapjában véve egy tipikus elcseszett bölcsész-balek: magát cinikusnak mutató idealista, aki őszintén hisz például abban, hogy a cikkeivel valamilyen módon jobbá teheti a világot. (Ez nekem amúgy nagyon szimpatikus.)

A történet kezdetén Cameron épp egy nagynak tűnő ügyön dolgozik: egy rejtélyes informátor folyton felhívja őt néhány halálesettel kapcsolatban, amelyek pár évvel korábban történtek, s amelyek hátterében az informátor állításai szerint tán valamiféle összeesküvés áll. Cameron tehát ebben az ügyben próbál előrejutni, de közben a történet jelen idejében is történik pár gyilkosság: megölnek néhány gazdag és hatalmas közéleti figurát, és a gyanú egy idő után Cameronra terelődik, aki egy korábbi cikkében éppen a meggyilkolt kapitalisták ellen kelt ki, s akinek nincs alibije a gyilkosságok idejére.

Gondolom, nem meglepő, hogy a gyilkos nem Cameron, hanem egy önjelölt bosszúálló, aki Cameronhoz hasonlóan rettentően utálja a kapitalistákat, de az újságíróval ellentétben ő nemcsak elméletben utálja őket, hanem hajlandó drasztikusabb lépéseket is tenni azért, hogy – elképzelései szerint – jobbá tegye a világot.

A könyv persze nemcsak a kapitalista társadalom kritikája, hanem elég sok minden más is – vagy inkább úgy mondom, hogy a moralizáláson/kritikán kívül még sok minden van benne: van például néhány egészen részletesen leírt, „könnyedén” szado-mazo szexjelenet; van sok múltidézés és visszaemlékezés gyerekkori eseményekre és traumákra, amelyek a későbbiekben meghatározták a narrátor életét; és vannak érdekes, néha tényleg Hunter S. Thompsont idézően „spirituális” elmélkedések a (cigi-, játék-, drog-, akármi)függőségről.

Csak (Bankstől nem meglepő módon) egy kicsit túlzsúfolt az egész könyv, sok minden van benne, ami egyáltalán nem baj, de egyik szál sincs rendesen megírva, úgyhogy a végeredmény egy olyan regény, ami nem igazi krimi, nem „rendes” társadalomkritika, nem lelkizős-múltfeldolgozós dráma, és nem is Hunter S. Thompson-féle gonzós-őrült fikció, hanem mindenből egy kicsi. Olyan könyv, aminek rengeteg remek részlete van, de az egész nem annyira remek, és nem is túl érdekes.