Bodor Ádám: Az érsek látogatása
Nemrég olvastam a Verhovina madarait Bodor Ádámtól, de arról a kellőképpen kifejező szavak hiánya miatt nem tudtam közlésre érdemes posztot írni, bármennyire is szerettem volna. Az Érsek látogatásával kapcsolatban sem megy sokkal könnyebben az írás, a szavak még mindig hiányoznak, viszont erről már mindenképpen szeretnék mondani valamit, hogy itt is legyen valami nyoma annak, hogy mostanában Bodor Ádámot is olvasok és szeretem az írásait.
Nem tudom, az író összes műve „ugyanarról” szól-e, mindenesetre amiket én eddig olvastam tőle (ez a két regény, meg a Részleg című, mélységesen letargikus novella), azok mind nagyjából hasonló helyzeteket ábrázoltak: a történetek a világtól elzárt helyszíneken játszódnak, ahova senki nem megy önszántából s ahonnan a „normális” ember menekülne. Viszont menekülni nem mindig lehet, mert az ezeken a helyeken élők mind kénytelenek valami rosszindulatú felsőbb hatalom akaratának engedelmeskedni, amely nem engedi őket egykönnyen távozni. És egy idő után mintha már nem is lenne szükség a felsőbb hatalomra, mert az emberek maguk gondoskodnak arról, hogy mindenki „megfelelően” viselkedjen, úgyhogy a kívülről érkező is kénytelen alkalmazkodni a furcsa, belterjes, saját szabályok és saját erkölcsök szerint működő különvilág szokásaihoz és elfogadni a sorsát – mert mást úgysem nagyon tehet.
Nem tudom, az író összes műve „ugyanarról” szól-e, mindenesetre amiket én eddig olvastam tőle (ez a két regény, meg a Részleg című, mélységesen letargikus novella), azok mind nagyjából hasonló helyzeteket ábrázoltak: a történetek a világtól elzárt helyszíneken játszódnak, ahova senki nem megy önszántából s ahonnan a „normális” ember menekülne. Viszont menekülni nem mindig lehet, mert az ezeken a helyeken élők mind kénytelenek valami rosszindulatú felsőbb hatalom akaratának engedelmeskedni, amely nem engedi őket egykönnyen távozni. És egy idő után mintha már nem is lenne szükség a felsőbb hatalomra, mert az emberek maguk gondoskodnak arról, hogy mindenki „megfelelően” viselkedjen, úgyhogy a kívülről érkező is kénytelen alkalmazkodni a furcsa, belterjes, saját szabályok és saját erkölcsök szerint működő különvilág szokásaihoz és elfogadni a sorsát – mert mást úgysem nagyon tehet.
Az érsek látogatása is egy ilyen történet. A cselekmény színhelye a papok uralma alatt álló Bogdanski Dolina, a szeméthegyekkel körülvett s a szemét bűzével minden kívülállót elrettentő, nehezen megközelíthető és még nehezebben elhagyható város (bár Verhovinához képest itt kicsit jobb a vonatközlekedés – vagyis az összeköttetés a külvilággal). A történet „főszereplője” pedig Gábriel Ventuza, aki azért jön a városba, hogy kihantoltassa és magával vigye az apja, a hajdani embercsempész maradványait, az apa ugyanis egy olyan sírkertben nyugszik, amit a hírek szerint hamarosan megsemmisítenek. Azonban a megérkezése pillanatában Gábriel Ventuza azonnal Bogdanski Dolina pusztító atmoszférájának hatása alá kerül: többnapos álomba merül, amely során valakik gondosan megfosztják minden értékétől, így az, amit a férfi rövidke látogatásnak tervezett, meghatározhatatlan idejűre nyúlik, Gábriel ugyanis kénytelen letelepedni és dolgozni, hogy elég pénzt gyűjtsön az apja maradványainak elszállításához.
Mindeközben a városban mindenki az érsek régen beígért látogatását várja: a főméltóság a híresztelés szerint egy hétvégét szándékozik Bogdanski Dolinán tölteni, de nem tudni, hogy melyiket, úgyhogy a lakosság minden pénteken megsüti a friss adag süteményt az érsek fogadására, a tűzmesterek minden pénteken előkészítik a tűzijátékaikat, az érseknek szánt ajándékok pedig egyre csak gyűlnek.
Mindez persze nem ilyen szép egyenes vonalú történetként szerepel a regényben, ellenkezőleg, a cselekmény meglehetősen szétdarabolt és nem is rakható össze egyetlen egésszé: vannak fontosnak tűnő részletek, amelyekre csak utalgatnak, de sosem derül ki, hogy miről is van szó pontosan; vannak részletek, amelyek többször felbukkannak, pedig nem is tűnnek olyan nagyon fontosnak; vannak sehová sem kapcsolódó minitörténetek és mesebeli részletek (Bogdanski Dolinán például teljesen megszokott dolog, hogy valaki szembetalálkozik egy egyszarvúval); és természetesen a cselekmény bővelkedik az előre- és visszautalásokban is.
Egyébként mindjárt az első, csupa rejtély, csupa kegyetlenség bekezdés megadja a könyv alaphangulatát, és nyilvánvalóvá teszi, hogy Bogdanski Dolinán nem érdemes reménykedni vagy tervezni, mert ezen a helyen úgyis mindig közbejön valami, és az is egyértelmű, hogy ez a „valami” többnyire valami rossz lesz. A fojtogató sivárság és kilátástalanság mellett amúgy van a regényben némi nagyon sötét humor is. Ezen most már nem lepődtem meg, mert volt humor a Verhovina madaraiban is, de azon a regényen azért egyszer sem nevettem fel, ezen viszont kétszer-háromszor igen, de emiatt csak még rémületesebbnek tűnt a regény többi része. És a szívemnek egyébként oly kedves narratológiai és kronológiai trükközések, mágikus realista elemek meg formai furcsaságok mellett vagy ellenére azért mégis az marad meg bennem leginkább egy-egy Bodor Ádám-mű elolvasása után, hogy mennyire ijesztő és rettenetes mindaz, amiről ő ír.
