Thomas Mann: Lotte Weimarban

Charlotte Kestner, a hatvanhárom éves idős hölgy egy szép napon Weimarba érkezik lánya kíséretében. A látogatás bevallott célja, hogy Charlotte eltöltsön néhány hetet rég nem látott rokonai körében, a valódi, ám ki nem mondott cél azonban az, hogy a hölgy negyvennégy év után viszontlássa ifjúkori barátját, a nagy költőt, Goethét.
 
Charlotte az a nő, akiről a költő évtizedekkel korábban Az ifjú Werther szenvedései című könyvének női főszereplőjét, Lottét mintázta. Ez a könyv ismertté tette az írója nevét, és Charlottét is afféle irodalmi hírességgé változtatta, akit az emberek mindenhol felismernek és akire felnéznek azért, mert lánykorában az a megtiszteltetés érte, hogy megihlethette a nagy Goethét.
 
Az azóta eltelt sok-sok év alatt Goethe a nemzet legnagyobb költője lett, sérthetetlen és öntörvényű ember, aki mindenféle politikai és társadalmi változás felett áll, s akinek zsenialitását senki nem vonja kétségbe. Charlotte mindeközben tisztes családanyaként élte le az életét, tizenegy gyereknek adott életet, s mindvégig férje hű társa maradt. Mostanra azonban megözvegyült, a gyerekei felnőttek, neki pedig ismét van ideje arra, hogy a múlton merengjen és felelevenítse az igazán soha nem is feledett emlékeket, amelyek őt Goethéhez fűzik.
 
Charlotte és Goethe találkozását azonban nem egyszerű megszervezni. Abban a pillanatban ugyanis, hogy Charlotte beteszi a lábát a városba, mindenki egyből tudomást szerez a jelenlétéről, és nem elég, hogy a kíváncsiskodók hada körülveszi a fogadót, ahol megszállt, de néhányan egészen a szobájáig tolakodnak és kikövetelik, hogy a hölgy fogadja őket. Így esik meg az, hogy weimari tartózkodása első napját Charlotte azzal tölti, hogy látogatókat fogad: először egy lelkes angol hölgyet kénytelen vendégül látni, majd később megérkezik Goethe egyik belső embere, aztán egy fiatal hölgy, akinek a legjobb barátnője épp Goethe fiához készül feleségül menni, és végül Goethe fia, August is.
 
Ez a sok találkozás a Goethéhez közeli emberekkel a végletekig fokozza a feszültséget Charlottéban és az olvasóban is. Charlottéval együtt mi is azt várjuk, abban reménykedünk, hátha legközelebb végre maga Goethe toppan be, ez azonban nem történik meg. Bármilyen volt is a nagy költő ifjúkorában, mostanra a szertartásos viselkedés nagymestere lett, és szó sem lehet arról, hogy spontán módon elhagyja kényelmes otthonát és meglátogassa régi barátnőjét.
 
A feszültségkeltés mellett a sok látogatás természetesen arra is szolgál, hogy Charlotte képet kapjon Goethe körülményeiről és életének eseményeiről. Charlotte minden egyes vendégével hosszasan elbeszélget, s a látogatók elbeszéléseiből több nézőpontból is megismerjük mind Goethét, mind a családtagjait, mind pedig a város elmúlt évtizedeinek történelmét.
 
Igen érdekes viszont, hogy bár Charlotte a sok-sok beszélgetés végére nagyjából tudhatná, hogy milyen ember lett Goethéből, ő mintha mégsem foglalkozna azzal, hogy a költő már nem ugyanolyan, mint negyven évvel korábban volt. Ez megmagyarázza azt, hogy gyakran Charlotte maga is úgy viselkedik, mintha még mindig fiatal hajadon lenne. Már maga az a tény is felfogható kamaszosan lelkes, ám tökéletesen átlátszó mesterkedésnek, hogy sok év távollét után meglátogatja a rokonait, miközben a valódi célja a Goethével való találkozás. Ám még ha feltételezzük is, hogy tényleg a rokonait szerette volna látni elsősorban, akkor sem mehetünk el szó nélkül Charlotte egyéb mesterkedései mellett: például amellett, hogy a hölgy feltett szándéka, hogy olyan ruhát viseljen a Goethével való találkozáskor, amelyhez a költővel közös emlékek fűzik. Charlotte reméli, hogy Goethének feltűnik majd a tréfa – bár az egyáltalán nem világos, hogy mégis mit szeretne elérni azzal, hogy emlékezteti őt a közös élményeikre.
 
Charlotte és Goethe viszonyával és kettőjük találkozásával kapcsolatban érdemes megemlíteni a regény egyik gyakran felbukkanó motívumát: az árnyképet. Charlotte korábban megajándékozta Goethét a gyermekeiről készült sziluettképekkel, illetve a költőnek Charlottéról is van ilyen képe. A sziluettképek témája folyton-folyvást felbukkan a történet során: Charlotte hol arról beszél, hogy milyen nagyra becsüli az árnyképgyártás művészetét, hol pedig arról mereng, hogy Goethe bizonyára megőrizte az őt és a családtagjait ábrázoló képecskéket.
 
A sziluettek csak a dolgok körvonalait mutatják, azt azonban nem, hogy mi rejlik a körvonalakon belül. És az a kép, amit Goethe és Charlotte a másikról a fejében őriz, szintén sziluettnek tekinthető. Megrajzolták egymás körvonalait negyvennégy évvel ezelőtt, illetve Goethe még egyszer megrajzolta Charlotte körvonalait a regényében is, az azóta eltelt idő során azonban teljesen átalakult mindaz, ami a körvonalon belül van, ám ők (főleg Charlotte) erről egyszerűen nem vesznek tudomást.
 
Az efféle szép és sokatmondó szimbólumokon kívül a regény más érdekességeket is tartalmaz és rengeteg izgalmas kérdést vet fel. Például azt, hogy hogyan viszonyulnak az emberek ahhoz, hogy egy zseni él a körükben, és hogy hogyan viseli a zseni önnön zsenialitását. Ami ez utóbbit illeti, nem tudom, milyen ember lehetett a „valódi” Goethe, Thomas Mann Goethéje viszont gyakran igencsak ellenszenves és másokat lenéző figura, aki idős korára eljutott arra a szintre, hogy már nem érdekli, jól ír-e vagy rosszul, mondván, hogy úgyis mindenki utolérhetetlen költőnek tartja és nincs olyan ember, aki azt merészelné mondani valamelyik művére, hogy az rossz. (Másrészt viszont mélységesen felháborítja őt az a tény, hogy „manapság” már akárki kritizálhat könyveket, és szíve szerint megtiltaná, hogy bárki is rosszat mondhasson az ő műveire.)
 
A másik érdekes téma, ami megjelenik a regényben, az a valós és fiktív életek keveredése. Ez főként Charlotte alakjában szembeötlő, aki úgy éli le az életét, hogy az emberek szemében ő mindvégig „Werther Lottéja” marad, miközben a valódi élete egészen másként zajlik, mint egy regényalak élete. Érdekes azonban, hogy maga Charlotte is mennyire igyekszik fenntartani a „Werther Lottéja” fikciót és ragaszkodik ehhez a szerephez, még úgy is, hogy számos nyilvánvaló különbség van Lotte és Charlotte között. Charlotte azonban váltig állítja, hogy ezek a különbségek lényegtelenek, hiszen ő az „igazi” Lotte, és ennek a szerepnek megfelelően is viselkedik.
 
A regény tehát bőségesen szolgál szellemi izgalmakkal és gondolkodnivalóval. Mozgalmas történetet viszont senki ne várjon ettől a könyvtől, hiszen a mű nagy részét beszélgetések és múltelemző elbeszélések teszik ki, miközben a konkrét cselekmény szintjén alig történik valami, ráadásul pedig a szereplők zöme idegborzolóan ellenszenves. Mindez persze nem baj, de olvasás előtt mindenképpen érdemes kissé filozofikus hangulatba ringatni magunkat és felkészülni a végtelen hosszú, cirkalmas és arisztokratikus stílusban előadott beszélgetésekre.