Pat Walsh: Crowfield átka - The Crowfield Curse

Sem a fantasy, sem az ifjúsági irodalom nem az én világom. Ám ha az életben nem is vagyok nagy újdonságkereső, az irodalomban szeretek időnként új műfajokat és stílusokat kipróbálni, úgyhogy gondoltam, ha már lehetőségem van rá, miért ne olvasnám el ezt a regényt is. (Egyúttal ez volt az első könyv életemben, amelyet monitorról olvastam, hát mit mondjak, nem volt nagy élmény. Egyelőre maradok a papírnál.)
 
A regény a sivár, hideg Crowfield-apátságban játszódik. A szerzetesek között élő és dolgozó árva William egy nap egy apró tündérlényt, egy sebesült hobot talál az erdőben. Hazaviszi a lényt, hogy az egyik barát, Csiga testvér segítségével meggyógyítsa. Ezzel majdnem egy időben a rejtélyes, folyton maszkot viselő Bone úr és szolgája, Shadlok is az apátságba érkeznek. Ők, mint kiderül, egy angyal után kutatnak, akit száz évvel azelőtt a környéken temettek el. Aztán feltűnik még sok más alak is, akik mindenféle rejtelmes képességekkel vagy éppen különleges, tündéri származással büszkélkedhetnek, s ezzel minden adott egy izgalmakban bővelkedő fantasy történethez, amelyben számos rejtély lepleződik le, s természetesen a jó és a rossz is megküzd egymással (bár az, hogy ki a jó és ki a rossz, az némiképp relatív ebben a történetben – s ez szerintem mindenképpen a könyv előnyére válik).
 
Mint említettem, elég sok szereplője van ennek a rövid történetnek, s ennek megfelelően viszonylag sok szálon is fut a történet. Minden alak tud valamit, ám valaki titkol valamit a többiek elől, míg más éppen azon igyekszik, hogy segítsen a rejtélyek kibogozásában; némelyekről kiderül, hogy nem azok, aminek látszanak, másokról pedig éppenséggel túl kevés derül ki.
 
Persze az információhiánynak, illetve -visszatartásnak valószínűleg oka van: mint olvastam, lesz folytatása is a történetnek, és nehezen tudom elképzelni, hogy a következő könyvben ne tudjunk meg többet pl. William bátyjáról, akiről ebben a könyvben is többször szó esik, és már-már azt hittem, hogy fontos szerepe lesz a végkifejletben, de végül csak annyi derült ki róla, hogy még William elárvulása előtt Londonba ment, hogy megcsinálja a szerencséjét. (Ha a következő kötet mégsem árul majd el többet az itt pár szóval elintézett, de mégis fontosnak tűnő szereplőkről, akkor az lesz a véleményem, hogy Pat Walsh nem túl tehetséges író, aki nincs azzal tisztában, hogy ha már behoz egy szereplőt, akkor azzal illene is kezdenie valamit. De ez majd kiderül a maga idejében.)
 
S ha már az információ óvatos adagolásánál tartok: a regény szinte minden fejezete olyan feszült, izgalmas ponton ér véget, hogy muszáj legyen továbbolvasni, ráadásul az írónő olyan ügyesen szövögeti a szálakat a regény első felében, hogy alig győztem kivárni, amíg szép lassan egyre több minden kiderül Crowfield, a halott angyal és az angyal után kutatók életéből, s az előre sejthető végső összecsapást és nagy lelepleződést is izgatottan vártam.
 
Sajnos a felfokozott várakozáshoz képest a végkifejlet számomra csalódás volt. Nem szeretem, ha az író kétszáz oldalon keresztül kelti a feszültséget, majd a végső nagy csatát elintézi két oldalon, a maradék homályos kérdéseket pedig csak pár szóban megmagyarázza. Ezt nehezen tudom érthetőbben megfogalmazni, de valami olyasmiről van szó, hogy szerintem egy alapvetően történetközpontú (tehát nem elmélkedős vagy lélekelemezgetős) könyvben nem szerencsés, ha a lényeg utólagos szövegelésből, nem pedig a cselekményből derül ki.
 
Viszont van néhány igen jól eltalált elem is a könyvben. Az egyik ilyen a komor, fizikailag és lelkileg egyaránt hideg környezet és a télies, sötét hangulat ábrázolása. A másik pedig az, ahogy a könyv a morális kérdéseket kezeli. Említettem, hogy pl. az sem teljesen egyértelmű itt, hogy ki a jó és ki a rossz, illetve a jóságnak és rosszaságnak fokozatai vannak, mint a valóságban. Emellett az is tetszik, hogy a regény a célközönség számára szerintem érthető, de nem szájbarágós formában felvet olyan gondolatokat, hogy pl. a tudás felelősséggel jár, s lehet, hogy néha jobb lenne inkább tudatlannak maradni, és nem bolygatni a régmúlt titkait.
 
Azt hiszem, ezt a könyvet jó lehet tizenévesen olvasni, mert akkor az olvasót még valószínűleg nem zavarják azok a dolgok, amelyek engem igen, ráadásul a történet élvezete mellett esetleg még tanulni is lehet valamit a regényből. Bár az egyértelmű, hogy ez a könyv nem nekem íródott, nem bánom, hogy elolvastam. Nem sok ifjúsági regényt olvastam, amikor elméletileg ideje lett volna, így legalább pótoltam egy kicsit a korábbi mulasztásaimból.
 
A regény novemberben jelenik meg a Lybrum Kiadónál. Köszönöm a kiadónak és Bridge-nek az előolvasás lehetőségét.