Paolo Giordano: A prímszámok magánya
F-Andi blogján olvastam először erről a könyvről, s az ő posztja rögtön kíváncsivá tett. Utána pár héten keresztül folyton szembetalálkoztam a regénnyel a könyvesboltokban, és végül nem tudtam (és nem is igazán akartam) ellenállni neki, úgy éreztem, valami nagyon érdekesről maradok le, ha nem olvasom el mihamarabb. Így hát elolvastam. Nem tartott sokáig, egyetlen délután elég volt hozzá, és örülök, hogy rászántam az időt. A továbbiakban spoilerek is előfordulnak a szövegben, óvatosan olvassátok.
A Prímszámok magánya Alice és Mattia történetét meséli el, akik mindketten egy-egy gyerekkori tragédia árnyékában élik életüket. Alice kislányként síbalesetet szenved, s emiatt lesántul, valamint testén egy csúf heggel kénytelen élni; Mattia pedig kisfiú korában egy osztálytársa születésnapi zsúrjára tartva örökre egy parkban felejti fogyatékos ikerhúgát, Michelát, mert a kislány folyton csak kényelmetlen helyzetbe hoz mindenkit.
A gyerekkori események után tizenéves korukban látjuk viszont a főszereplőket, akik az eltelt évek ellenére sem tudnak szabadulni a múlt emlékeitől. Alice testképzavaros, anorexiás kamasszá, majd nővé cseperedik, míg Mattia a kezei vagdosásával és a matematikában való elmélyedéssel próbálja enyhíteni a húga elvesztése miatt érzett bűntudatát. Ezt követően aztán hosszú kihagyásokkal követhetjük a karakterek életét, egészen harminc-egynéhány éves korukig, amikor a korábban egymástól elszakadt főhősök még egyszer találkoznak, s kiderül, vajon van-e még esély arra, hogy végre igazán egymásra találjanak.
Már a regény cselekménye is elég érdekes, de az előadásmód csak fokozza ezt. A szerző remek érzékkel adagolja a két főszereplő és a fontosabb mellékszereplők életére vonatkozó történetszálakat, s nálam sikerült elérnie, hogy folyton úgy érezzem, muszáj csak még egy fejezetet elolvasnom. Emellett nagyon tetszett az a mód, ahogy az író mindössze 300 oldalba belesűrítette kb. 25 év történetét: a szerző a főszereplők életének egyetlen szakaszában sem mélyed el túlzottan, s a kettőjük közti kapcsolatról gyakran csak egy-egy szimbolikus epizódot olvashatunk (a kedvenc ilyen részem a Másik szoba című fejezet, amely remekül illusztrálja a két fiatal szárnyaszegett, frusztrációval és félelmekkel terhes kapcsolatát).
Giordano a kihagyásokra és az elhallgatásokra építkezik: olvasás közben végig éreztem, hogy az események hátterében ott lapul rengeteg családi konfliktus, tragédia, boldogtalanság és szenvedés, ám szerencsére a szerző tartózkodik az ezekben való hatásvadász elmélyedéstől vagy a magyarázkodástól, inkább csak sejteti a múltbeli eseményeket és a karakterek motivációit, de közben mégis egyértelmű, hogy a gyerekkori történések kitörölhetetlen nyomokat hagytak Alice és Mattia személyiségében. Alice anorexiája pl. visszavezethető a síbaleset reggelére, amikor a gyomra felkavarodott a beleerőltetett meleg tejtől; Mattia kézvagdosási kényszere pedig a húga elvesztéséhez kapcsolódik, hiszen akkor élte át először a saját magának okozott fájdalom örömét, amikor Michela után kutatva beletenyerelt egy törött üvegbe.
A magány és a kommunikációképtelenség megjelenítése is figyelemre méltó a regényben. Alicén és Mattián kívül a regény számos más szereplője is a saját magányszigetének foglya, mint pl. Mattia gimnáziumi padtársa, Denis, vagy éppen Mattia szülei, akik mindössze akkora részt képesek vállalni a fiuk életében, hogy anyagilag gondoskodnak róla és pszichológushoz hordják, de ők személyesen nem tudnak segíteni neki abban, hogy feldolgozza a húga elvesztését. A családok tagjai közötti elidegenedésről szóló epizódok szerintem a regény legszívbemarkolóbb részei: fájdalmas olyasmiket olvasni, hogy Alice anorexiája évekig nem tűnik fel a szüleinek, hogy Mattia szülei megkönnyebbülést éreznek, amikor a fiú úgy dönt, hogy elfogadja az ösztöndíjajánlatot és elhagyja az otthonát, vagy hogy a későbbiekben ugyanezek a szülők kötelességüknek érzik hetente felhívni Mattiát és megkérdezni tőle, hogy vacsorázott-e és van-e elég pénze. Nagyon szomorú, ahogy a karakterek közötti kommunikáció és az egymás iránti érzelmeik kifejezése jórészt efféle silány rituálékká és puszta szavakká redukálódik.
Ugyancsak a magány témájához kötődik még egy másik érdekes jelenség: nevezetesen az, hogy mások magánya a körülményektől függően képes vonzani vagy taszítani a többi embert. Míg Mattia és Alice felmenőit minden szülői érzelmük dacára zavarba ejti és boldogtalanná teszi a gyerekeik önpusztító viselkedése, addig a kívülállók (Denis, Fabio, Nadia) számára Alice és Mattia is egy-egy titokzatos, vonzó, végtelen mélységeket rejtő idegen, s hajlamosak azt képzelni, hogy majd éppen az ő odaadásuk és felkínálkozásuk fog csodát tenni és megnyitni a két főszereplő szívét, akik még egymásnak sem tudtak feltárulkozni.
Tévednek. A regény végkifejletéből kiviláglik: nem mindenkit lehet megváltani és nem minden történet végződik boldogan.
