James Joyce: Dublini emberek - Dubliners
Joyce-hoz meglehetősen ambivalens viszony fűz. Még tizenévesen, hatalmas lelkesedéstől fűtve kivettem a könyvtárból az Ulysses-t, mondván, hogy én ezt akkor most elolvasom. Hát, nem sikerült. Elrettentett a könyv súlya, hossza, hírneve, és végül annyiban maradt a dolog, hogy az utószót elolvastam (de lehet, hogy azt is csak félig), amelyből megtudtam, hogy ez a világirodalom egyik legélvezetesebb remekműve, amit mindenképpen érdemes elolvasni. Nekem azóta is a titkos várólistámon van a könyv, és feltett szándékom, hogy egy alkalmas pillanatban el fogom olvasni.
Ez volt tehát az első találkozásom Joyce-szal. A következő már egyetemistaként esett meg, amikor is el kellett olvasnom néhány novellát a Dublini emberekből, majd talán másodévesen az Ifjúkori önarcképet is. A novellák tetszettek: tömör, sokrétű írásokként maradtak meg bennem. Ami pedig az Ifjúkori önarcképet illeti, bár olvasás közben sokszor borzasztóan szenvedtem és nem szerettem igazán a könyvet, mégis hagyott valami furcsán jóleső érzést bennem, és most úgy emlékszem vissza rá, hogy fontos és különleges élményt nyújtott.
Ilyen előzmények után tavaly nyár környékén úgy gondoltam, hogy ideje folytatni Joyce felfedezését, és ennek megfelelően beszereztem a Dublini embereket angolul, ebben a nagyon szép kis kiadásban, ami a képen is látható. Szívesen nézegettem a könyvecskét és gyönyörködtem a szép papírban meg a lapok aranyszínű szegélyében, de az olvasással már gondjaim voltak.
Több, mint fél évig tartott, mire átrágtam magam ezen a 15 novellán, ami elég pontosan jelzi, hogy nem rajongtam a könyvért, s inkább csak vésztartaléknak állt az asztalomon, amit olyan estéken vettem elő, amikor épp befejeztem egy regényt, de aznap már nem volt kedvem újat kezdeni, s ilyenkor időkitöltésként elolvastam egy-egy novellát.
Azt hiszem, a Dublini emberek esetében nincs értelme az egyes novellák tartalmára kitérni: a történetek mind egy-egy jellegzetes típust vagy élethelyzetet írnak le, s természetesen minden történet Dublinban játszódik. A könyv egészéből kirajzolódik valami nehezen megfogható kép a városról: úgy érzem, Joyce szemében Dublin egy kicsike, viszonylag korlátolt, csak a saját dolgukkal törődő emberek lakta város, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol a mindenkori „többiek” véleményének túlzott szerepe van., s ahol a karakterek jobb életre való törekvése általában megmarad az alkoholba fojtott és/vagy önmarcangoló ábrándozás szintjén.
A történetek egyébként többnyire valami egészen aprócska eseményre épülnek: egy hangversenyre, egy családi vacsorára, vagy egy átlagos napra a hivatalban, s a karakterek sokkal fontosabbak, mint a konkrét események. Viszont nem tudok olyan alakot mondani, aki igazán emlékezetes maradt volna, így hát nem tudok rajongani sem a könyvért, hiszen sem a történetek, sem a szereplők nem túl különlegesek. Legalábbis számomra. Legalábbis most éppen. Mert azt érzem, hogy ez egy nagyon finom, s meglehet, sokatmondó gyűjtemény, és eszemben sincs vitatni Joyce tehetségét, és lehet, hogy évek távlatából erre a könyvre is úgy fogok emlékezni, mint az Ifjúkori önarcképre, de most még úgy vagyok vele, hogy kissé túl hosszadalmas és gyötrelmes volt végigolvasni ahhoz képest, amit nyújtott nekem.
Azt hiszem, Joyce-hoz idő kell és talán több tapasztalat. Meglehet, hogy előveszem még ezt a könyvet valamikor. És azt is fenntartom, hogy az Ulysses-t is elolvasom majd egyszer. De nem most. És nem egyhamar.
